A mélység dala

+18 Hatodik +18

– Archell, jól vagy? – kérdeztem tőle feszülten. Ahogy lenéztem a földön, egy dolgot láttam: vért. Tényleg megsebesült. Egy pillanat múlva már oldalra bukott a feje, ami a fedélzet deszkáin koppant.

Jaj, ne, nem halhat meg! Mikor történt ez vele, miért nem láttam? Ijedten guggoltam le hozzá, a szememből könnyek potyogtak. Fel kellett volna élednie, meg kellett volna gyógyulnia, miért nem történt ez vele?

– Arch, kérlek, tarts ki!  – nyomtam a kezem a sebére, amiből egyre folyt a vörösség. A vére kibuggyant az ujjaim között, hirtelen kezdett nagyon sok lenni. Mit tegyek, mit tegyek?

Újra énekelni kezdtem, hátha jobban lesz, mégsem történt semmi. Már nagy bőgtem, a legénység tagjai is odasereglettek körém. Mind próbálták a szerelmem menteni, letépték a felsőjét, ronggyal itatták fel a vérét. Belekapaszkodtam, de egy fiatal férfi elszakított onnan, amíg a kalózt felemelték, elvitték.

Mindaddig az, aki engem fogott, a hajótestbe cibált le. Idáig nem néztem meg az arcát, most mégis megtettem. Rohadt fogai voltak, görbe orra, vadul csillogó szeme. Egészen addig hátráltam, míg valami a hátamhoz nem ért. Féltem tőle.

– Nincs miért félni, aranyom! – éreztem meg undorító szájszagát. – Amíg a kapitány kidőlt, jut kettőnknek némi szórakozás.

Menekülni próbáltam, de elkapta a karom, majd a földre lökött. Egyenesen felém térdelt, a csípőjét az enyémre tette. Kapálóztam, és ordítani akartam, azonban kezét a számra tapasztotta. Senki sem hallotta a hangom.

Levette a ruháit, ahogy letépte az enyémeket is, majd megsimogatta saját, merev férfiasságát. Remegtem a félelemtől, kérleltem, könyörögtem neki, nem kímélt. Egész hosszát ledugta a torkomon, fulladoztam miatta. Kegyetlenül merült el bennem újra és újra, míg én sírtam a megalázottságtól.

Amikor megéreztem a számban az undorító spermáját, újra megpróbáltam kiszabadulni. Visítottam, sírtam, feleslegesen. Megfordított, egy mozdulattal hatolt be a fenekembe. Üvöltöttem a kíntól, míg minden el nem sötétedett előttem a nagy vérveszteségtől.