Teljesen átlagos lány vagyok. Ja, nem. Kifelejtettem a mentális problémáimat, amivel nap mint nap küzdök. Min Yoongi. Az ember, aki kihúzott onnan, ahonnan senki sem tudott. És ezt ő úgy csinálta, hogy még nem is ismer igazán.
A nevemet nem árulom el, elég lesz az a sok gúnynév, amit rám adtak, lassan a nevemet is elfelejtem. Egy igaz barátom van, úgy hívják, Taehyung. (Ebben a könyvben a BTS többi taja normális emberként lesz bemutatva, nem Idolként, kivéve Yoongi) Bár ő se tud mindig ott lenni nekem, mert most talált valamilyen barátnőt magának, amit megértek, és örülök neki hogy végre sikerült választania a millió lány közül. Jennie egy kedves lány, egyáltalán nem azért szereti őt, mert ő a legnépszerűbb az iskolában, úgyhogy még én is kedvelem.
Egyébként én egy nagyon csendes lány vagyok, nem beszélek sokat, és egyáltalán nem mosolygok, mivel nem tudok, nem találom értelmét. Soha nem találtam értelmét mosolyogni, minek, ha nem vagyok boldog azóta? Yoongit kiskorában ismertem, és egy 10 év szoros barátság után eltűnt, egy szó nélkül. Én egyébként most 16 vagyok, ő pedig azt hiszem, ha jól emlékszem, 18. Mindig is halálosan szerelmes voltam belé, és amióta itt hagyott, úgy érzem, ez az érzés nem tud csillapodni. Yoongi soha nem volt az a vidám ember, nagyon goromba volt mindenkivel, na én ennek az ellentéte voltam. Én voltam az a tipikus kislány, aki ha segíteni kell egy idős néninek, vagy valakinek, örömmel teszi meg, és a városban mindenki ismert. Mindig mosolyogtam, ami néha őt is jókedvre derítette, ennek örültem a legjobban, hogy láttam, hogy legalább egy pillanatra is olyan boldog, mint én... Pedig tudtam, hogy nem ez az igazság. Yoongi... Yoongi soha nem volt jól, úgy akárcsak én most. Mindig is ott voltam neki, amikor szüksége volt valakire, hogy támaszt nyújtson neki. De ő most hol van nekem? Nekem is szükségem van rá...
Taehyungnak soha nem beszéltem Yoongiról, sőt senkinek. Az életem... Nos, az egy pokol. Teljesen át érzem most Yoongi helyzetét, és kicsit sem gyengébben vagy erősebben. Ugyan úgy. Ugyanúgy érzem az érzést a fejemben, hogy meg kéne halni. Ugyanúgy nincs senkim egy emberen kívül, de Taehyung ezekről semmit sem tud. Nem tud senki a mentális problémáimról. Csak én, és ez így van jól. Ugyanúgy minden nap úgy kelek fel, hogy már sajog a szívem. Már értem miért szeretett Yoongi mindig aludni... Ezért, ugye? Hogy a fájdalmat enyhítse, mert ha alszol, akkor nem érzel semmit. Ugyan olyan, mint a halál. Ott is alszol, csak nem dobog a szíved, és egyszer csak minden fájdalmad elmúlik. Ugyanúgy érzem azt a fejfájást, azt a gyűlöletet, a fájdalmat minden egyes porcikában, ugyanúgy suttog egy hang folyamatosan, amibe bele őrülök, ugyanúgy azon a napon mindig erősebb lesz. Ugyanúgy mindig úgy kelek fel, hogy nem eszek semmit, egyébként meg ne is beszéljünk kajáról, csont sovány vagyok, de ezt elrejti a sok bő ruha, amit hordok. A hajam mondhatni fekete, de utálom. Mindent utálok magamban, minden egyes porcikámat. Ugyanúgy minden 2. nap megfogom a pengét, és ez egyre rosszabb lesz.
Egyedül Yoongi mellett éreztem magam boldognak, és ez sosem fog változni. Mindig arra várok, hogy vissza jöjjön, de már kezd kihalni a remény teljesen. Vajon most jól van? Mit csinál? Ugye nem szenved egyedül? Ugye nem azért ment el, mert egyedül akarta a problémáit megoldani? Van más az életében? Vagy senki..? Szeret valakit, aki ugyan úgy érez iránta? Ugye boldog?
Annyi kérdés van a fejemben, hogy bele őrülök... Ezekre mind választ akarok kapni, minél előbb, ha lehet. Amit a legjobban utálok, az a mindennapi hányás, ami akkor jön fel a torkomon, amikor eszek valamit. A gyomrom annyira össze van szűkülve, hogy nem tud ételt befogadni. Pszichológus? Á... Csak mégjobban elszomorít. Anorexia, depresszió... És ami a legrosszabb.... Hallucináció, skizofrénség... Épp ezért is akarok minél előbb eltűnni innen, nem akarom hogy ne adj isten itt gyilkos legyen a végén belőlem. Igazából semmi jelét nem látom annak, hogy skizofrén lennék, vagy anorexiás. Egyszerűen az emberek félnek elmondani, hogy túl kövér vagyok. Bíztam benne, hogy Yoongi csak elköltözött a szüleivel, és keresni fog, de... Semmi.
Egyedül hagyott a démonjaimmal, mégsem tudok rá haragudni, hiszen... Olyan érzéseim vannak iránta, hogy az hihetetlen. Úgy érzem, ha most vissza jönne, és átölelne a két karjával, akkor újra boldog lennék. De ilyen soha nem történt. Mindig vártam, még most is várok, hogy akár csak egy olyan üzenetet küldjön, hogy "szia, nem beszélünk többet.", mert életjelet adna magáról. Én is kerestem már, de nem volt elérhető sehol, nem látta azt a milliónyi üzenetet, amit küldtem neki. Úgy össze vagyok törve emiatt, mint még senki. Ez csak egy barátság volt könyörgöm... Nem törhetek emiatt össze... Vagyis, nem barátság volt. Én szerettem őt, ő pedig engem nem. Tehát... Ha valaki szereti a másikat, az nem barátság. Ezért mondják azt, hogy a szerelem fájdalmas? 13 éves koromban úgy virultam, mint egy pipacs virág, ott éltem a rózsaszín ködben, a vattacukor felhők között, unikornisokkal körbevéve. Túlságosan elvakított a szerelem, és ez most sincs másképp, csak most nem unikornisok vannak, hanem démonok, nem rózsaszín, hanem fekete köd, és nem vattacukor, hanem vér, és szellemek. Jó hasonlat, mi? Elmondjam, nekem nem tetszik annyira. Mennyi fájdalom jön még? Akarom én ezt tudni egyáltalán?...
