Itt állt előttem. Pontosan tudtam, éreztem az illatából, ki Ő. De nem mertem felnézni, túl gyáva voltam. Tudtam, hogy itt van. Nem akartam, hogy ő legyen a szomszédom, nem akartam a folyamatos sírásommal idegesíteni. Nem akartam, hogy lássa, mennyire megviselt az, hogy itt hagyott. Szeretem őt, de mégis... Mégis most utálom.
-Lara... -mondta ki azt a szót, amitől undorodtam -tudsz várni még egy kicsit? Egy nagyon kicsikét...
Nem válaszoltam. Nem volt rá erőm. Nem is bólintottam, bár így is tudta, hogy a válaszom igen. Tudtam várni rá, bármeddig, akár a halálom végéig is. Nem érdekelt, de ha azt mondta, várjak, akkor várok.
-Egy hónapról van szó, érted? Utána itt maradok. Itt fogom folytatni a karrieremet. -monta, én pedig megnyugodtam. Addig, amíg újra meg nem szólalt -a barátnőmmel, Hyerivel. -ahogy ezt meghallottam, össze törtem teljesen, úgy éreztem, semmi értelme nincs az életemnek. Ott helyben akartam meghalni -sajnálom. -mondta, és felállt, majd elment. Ott hagyott, mint akkor. Semmi erőm nem volt felkelni, csak ott maradtam, semmi segítséggel, aztán ez még nem is a legrosszabb volt. Nem akartam, hogy hallja azt, én mennyire szenvedek, hiszen elég hangosan szoktam sírni minden nap, ez pedig most még rosszabb lesz.
Miután lassan össze szedtem magam, elkezdtem felállni, és elsétálni a lakásomhoz.
Miért csinálja velem ezt az élet?
