Minden nap egyre szürkébb lett, annak köszönhetően, hogy Yoongi vissza jött ide. Elvileg egy hónapig is itt lesz, viszont... Még mindig nem vett észre. Meddig kell még szenvedjek? Miért felejtett el?
Igazából... Az egész nagyon nehéz nekem, még most is, amikor olyan jó barátaim vannak, hogy az hihetetlen.
Yoongiról pedig, egyre többet tudtam meg úgy, hogy megnéztem a híreket. Meghallgattam a dalait. Nem hittem el, mi történt vele, pedig pontosan tudtam, viszont ezek mindent is megmagyaráznak. Az ütközés... Az anyja szívrohama... Nekem.. az Amygdala jött át a legjobban. Durva, hogy megmutatta a rajongóinak, ki is ő valójában, eddig senkinek nem beszélt róla. Viszont az volt a legrosszabb, hogy engem egy sorban sem említett meg, viszont pontosan tudtam mi történik a videoklipben mindig. Ugyanis, vele voltam, átsegítettem őt. És nem értem... Hogy az Amygdalában miért zárult be az a fehér ajtó, ami a boldogságot jelenti neki.
Féltettem, iszonyúan, hogy ne essen még mélyebbre, ott akartam lenni vele bármi áron, még akkor is, ha az ő egészsége akár az életembe is kerül, semmi nem érdekelt. Minden nap sírtam a fájdalmai miatt, ami így rosszabb lett, mert közben az enyémet is éreztem. Igaza van... A legjobb választás, az.. a penge. Jól leírta, pontosan. Én is legszívesebben mindent elfelejtenék, és eltűnnék innen örökké. Idő közben nekem is támadtak gondolataim az öngyilkossággal kapcsolatban. Egy kötél, vagy pár gyógyszer, esetleg egy penge.. és minden jobb lenne mindenkinek. De valami nem engedi, mindig is bántottam magam, viszont odáig túl gyáva voltam eljutni, hogy önmagamat megöljem. A fájdalom, viszont mégrosszabb lett, ahogy Taehyung elkezdett tőlem eltávolodni, amint jobban megismerte jobban Kookot, és elkezdtek randizni. Nagyon örülök nekik, szó sincs erről. És nagyon aranyosak együtt. Viszont úgy érzem, egy idő után minden ember elhagy.
Minden ember ott hagy el, ahol szükségem lenne rájuk. A könnyeim mindig csak úgy itatják az egereket, hogy már nem is lennének ettől a sok sós víztől szomjasak. Minden nap annyit, és annyit termelek ki magamból, hogy az hihetetlen. Nem lehetséges, ezt gondoltam magamban, aztán... Amint ezt gondoltam, mégjobban sírni kezdtem. Persze, hogy nem lehetséges, az egész életem egy lehetetlenség.
Bármire gondolok, mindig a rosszat látom benne. Még egy lila muffinban is. Miért lehet ő színes, ő miért találta meg azt a színt, amit én mindig is akartam? Miért lehet minden egyes nap szörnyű, amikor mások csak virulnak, és vigyorognak? Miért van az, hogy én erre képtelen vagyok? Miért hamis az összes mosolyom, ami nincs is? Miért nem érezhetem magam boldognak? Miért? Annyi sok a kérdés... Amire soha nem fogok választ kapni, hogy... Ebben is a lehetetlent látom.
Most is, itt ülök az ágyamon, viszont most nem érzek semmit, csak a tátongó ürességet, és alattam a szakadékot, ami felett már a fél lábam ott van. Ez mégrosszabb, mintha érezném a fájdalmat. Zavar, hogy semmit nem érzek.
Utálom magam, amiért ilyen vagyok, mindent is utálok az egész életemben. Kivéve azt az embert, aki a legtöbb örömet, majd a fájdalmat okozta nekem. Ugyan úgy, mindig, minden gondolatom vissza vezet hozzá, ahhoz az emberhez, akinek a nevére se merek gondolni, mert elönt a keserűség, a szomorúság, és a depresszió legmélyebb burka.
Azóta a nap óta, amióta haza mentem, és Jennie nálam volt, senki nem látogatott meg. Végülis, ki tenné? Fontos vagyok ezen a világon még valakinek? Taehyung? Róla is már rég lemondtam, a barátságunkat teljesen elfelejtettem, pont úgy, mint az övét. Jennie is ugyan így van, egy sort sem írt azóta. Talán rám várnak... De miért? Miért várnak egy olyan embertől üzenetet, aki soha nem kezdeményez beszélgetést, sem ír üzenetet először? Viszont, ez nála teljesen másképp van. Ma is írtam neki. Várom, még mindig, hogy valami csoda folytán az a felirat eltűnjön az üzenetek alól, és végre átmenjen neki. Dehát, ez nem történt meg. Aztán feladtam. Feladtam, túl sokat próbálkoztam, bele fáradtam. Az utolsó üzenetem annyi volt, hogy... Sajnálok mindent.
Igen, mindössze ennyi. Se kevesebb, se több. Az az ember is elhagyott, akivel most tudnék beszélni, viszont nem merek ráírni, félek, hogy túl tolakodó lennék. Félek, hogy kiröhög, hogy vissza utasít, mert más dolga van, ami fontosabb mint én, és egyébként is, én mindig az utolsó maradok. Ez az ember, mint említettem, Taehyung. Mindig, bárkire vagy bármire gondolok, elő jön a rossz. Minden jó emlék vele, és ennek hatására újra elkezdtem sírni. Újra ott akarom érezni magam vele, át akrom ölelni, megvédeni mindentől, még a széltől is, úgy, hogy közben egy kicsit is elfelejtse a rossz dolgokat, amik vele történtek, és valószínűleg most is történnek.
A hűtőm teljesen üres, és egyre jobban éhezem, de nem tud érdekelni, nincs erőm felkelni, enni meg végképp nem. Viszont úgy döntök, felkelek, és szociális életet fogok élni, legalább egy tíz perc erejéig. Felhúztam a redőnyt résnyire, és már csak a kis fény miatt kedvem lett volna a falra mászni. Viszont muszáj lesz elmennem a boltba egy késért legalább. Egy jó éles késért.
Felöltöztem a legjobban olyan ruhámba, ami eltakarja azt, hogy dagat vagyok, és elég bő a zsírom elfedéséhez, majd megfogtam egy szatyrot, és a lakás kulcsomat. A telefonomat nem vittem magammal, senki nem keresne.
Nagyon gyorsan lépek ki a lakásból, és rá sem nézve az új szomszédomra, köszönés nélkül zárom be a lakást, és suhanok le a lépcsőn, egyenesen le a sarokra, a boltba. Érzem hogy követ az új szomszédom, ami egy idő után kezd kicsit frusztráló lenni, de egyre sebesebb léptekkel menekülök a nap, és a fény elől, mert úgy érzem, megvakulok. A boltban gyorsan megkeresem a konyha részleget, és meg is találom azt, amit keresek.
Azt a bicskát, azt a gyógyszert, és azt a kést... A legélesebbet. Óvatosan végig húzom az ujjamat szürke pengéjén, és észre veszem, hogy nem egy gyenge késről van szó, majd halványan elmosolyodok, ahogy látom kicseppenni a vért az ujjbegyem végéről, viszont gyorsan bele töröltem a pulcsimba, mert rájöttem, hogy ezt nem egy bolt közepén kéne. A szomszéd még mindig a nyomomban van, de én egy pillanatra sem nézek rá.
A kasszához sietek, oda adom a pénzösszeget, viszont rá sem nézek a kasszás nénire, aki tudom, milyen elszörnyedt fejet vág a kinézetemen, és azon, hogy régebben itt vettem a finomabbnál finomabb kajákat, most meg... Az élesebbnél élesebb késeket.
Az a valaki még mindig követ, egészen hazáig, én pedig elkezdek pánikolni, nem tudom mi van, úgyhogy befordulok egy sikátorba, és sírva lekuporodok a földre, az alak pedig elém ér. Még véletlenül sem nézek rá, viszont érzem, hogy ő folyamatosan bámul engem. Senkit nem ismertem fel benne, valószínűleg új még itt. A cipője orrát bámultam meg, ami fekete volt. Aztán nem tudtam feljebb vezetni a tekintetem, mert féltem, hogy puska vagy kés van a kezében, és nem én fogom magam megölni. A szívem a torkomban dobogott, és egy idő után nem sírtam, hanem zokogtam a fájdalomtól, amit akkor éreztem magamban.
Mégjobban össze húztam magam, ahogy az a valaki egyre közelebb és közelebb kerül hozzám, majd teljesen elém ér, és leguggol hozzám. Várok, hogy történjen valami, de semmi. Nem kényszerít semmire, csak ott térdel előttem, de én nem merek ránézni.
Yoongi szemszöge
Szörnyű volt úgy látni azt a lányt...
