Pablo

▪️

Ma hivatalos vagyok egy meccsre.

Nos kifejezetten rossz érzéseim vannak ezzel kapcsolatban.
Mármint ha sikerül ott maradnom és végig néznem a meccset akkor nem lesz gond, de ez elég nehéz feladat, ha az ember egy híresség és mégis elfelejti a nevét amint hozzá szól egy idegen.
Hiába dolgozok modellként és elég gyakori, hogy különböző cikkekben és újságokban feltüntetnek, az élő világ teljesen más. Én is csak egy normális ember vagyok.
Nem szeretem az üvöltöző embereket, akik már csak azért is verekedésbe keverednek, mert véleményük szerint nem  a másiknak van igaza.
Nem szeretem az éretlen kisfiúkat, akik nem képesek megérteni, hogy nem szeretnék kapcsolatot, és miután ezt elmondom nekik hatodjára kiírják rólam a netre, hogy kurva vagyok.
És ezenkívül még nagyon sok dolgot nem szeretek, például a mai meccsen sem szeretnék ott lenni. De! Muszáj.

Mindenesetre a szettem már legalább biztos. Egy farmer és a 6-os, kék-piros csíkos mez, amit Pablotól kaptam.

Viszont a meccs este lesz, most pedig reggel van.
Azt hiszem jót tenne egy reggeli futás a tengerparton. Na meg hátha akad egy futó társam is, aki csupa jó tanácsokkal lát el a meccs kezdetéig.

Futok.
Most is futok. Már a túljutottam a part első felén és Pablo házán is, de nem volt sem a ház előtt, sem a parton. Talán a meccs miatt ma hamarabb van edzésük.
Lehet csak egyszerűen a szokásosnál korábban futott.
A meccsen úgy is találkozunk, szóval lényegtelen, csak arra gondoltam, hogy ha esetleg megint együtt futnánk elláthatna pár hasznos tanáccsal. . .
Folytattam a futást, igazából éppen most fordultam vissza, mivel elártem a part végét.

A szokásosnál is csendesebb és sivárabb volt az óceán partja, a lejátszási listám, a kedvenc futó szettem és én is.

Majd megérkezett a focistánk is jobbján egy fiatal, vékony, vörös hajú lánnyal. Szuper.
Tehát most jön az a rész, hogy megpróbálom eljátszani azt, hogy mennyire beleélem magamat a futásba és semmi mást nem veszek észre magam körül.

Csak a földet nézd!
Koncentrálj a zenére!
És fuss úgy, mintha az életed múlna rajta!

És sikerült, egyszerűen csak úgy elmentünk egymás mellett, mintha nem is ismernénk egymást.
Talán köszönt. Vagy köszöntek, de nem hallottam mivel a hangukat elnyomta a zene.

Most értem haza, teljes ideggel, egy kibaszott meccs napon amikot összeszedettnek kellene lennem. Azt sem tudom, hogy hol a fejem. Inkább letusolok, hátha addig összeszedem magamat.

*1 órával később*

Arra gondoltam, hogy beugrok a belvárosba, mivel az ügynökségemhez be kell térnem aláírni pár szerződést. Időközben pedig hívott Xavi is, hogy néhány órával jó lenne korábban érkeznem, a tömeg elkerülése és pár elintézni való ügyében.
Így miután végeztem az ügynökségnél siettem is a meccs helyszínére, a stadionba.

Amint odaértem a recepciós lány kedvesen köszöntött, mint általában amikor betértem ide. Kérésemre eligazított, és segítőkészen elmagyarázta, hogy pontosan hova is kell menjek.
Sikeresen eltaláltam Xavihoz, aki izgatottan köszöntött, majd közölte, hogy szüksége lenne rám 1-2 órára, mivel habár a fiúknak csak egy-egy pár perces interjút kellett adniuk arról, hogy mit gondolnak a meccs előtt, engem egy hosszabb interjú vár.

Az interjú letudva, az emberek elkezdtek gyülekezni, a focisták pedig már felkészülten várják a meccset. Én is helyet foglaltam Xavi és a sportorvos mellett. A meccs pár perc múlva elkezdődik de Pablo sehol sincs. Sem a pályán, sem a kispadon. Nem mondanám, hogy érdekelne egy picit is, de azért meccs szempontjából fontos lehet.

- Xavi?

- Tessék kkodnf

- Valaki nem hiányzik a focisták közül?

- De. Ha Gavira gondolsz, még öltözködik, imádkozik kettőt, lelki erősítést tart magának a tükörbe nézve, és még mi egy más. Mi már megszoktuk.

- Óóó, értem.

Mondtam nevetve. Hihetetlen. Jó az tény, hogy mi lányok ezt az előtt is megtesszük, hogy kilépnénk az ajtón egy átlagos napon, de hogy egy fiú focista? Azt hittem a fiúk ennél lazábban veszik a dolgokat, bár tény, hogy ez az ő munkája.
Ez idő alatt az emlegetett szamár is megérkezett, és egyenesen a jobbom felé tartott feltételezem, hogy azért, mert ez az egyetlen szék nem volt még foglalt.
Meglepően még csak nem is köszönt, de én ezt csak a meccs előtti izgalomra fogtam.

A fiúk bemelegítettek, a meccs elkezdődött. 1:0 ide. 1:1. 2:1 oda. Xavin alig észrevehetően, de látszódott az aggodalom, mivel most tartunk a félidőnél, és nem mi vezetünk.
Rólam inkább csak ne is beszéljünk, a fejem majd széthasad a szívem a fejemben dobog és azt érzem, hogy közel a vég. A fiúk összegyültek az edző körül aki kicsit magasabb hangon kezdte el bemutatni az új stratégiát. A fiúk kérdezte, az edző válaszolt. A szurkolók kikeltek magukból, nekem meg elegem lett.
Egyszerűen felálltam és elindultam, ki a stadionból.
Párszor hallottam a nevem, azt ahogy kérdezik mi a gond, hova megyek, egyáltalán mit csinálok.
Én sem tudom. Viszont lépteimet gyorsítom, és próbálok minél hamarabb haza jutni. Természetesen jönnek a kamerások is.

A biztonsági őrök szerencsére a segítségemre vannak. Így kijutottam az épületből már a házam előtt állok és keresem a kulcsomat.

- 1 órával később -

Sikerült megnyugodnom, és azóta már Xavival is beszéltem. A meccs szerencsére jól zárult, 3:2-re nyertünk. A sajtó csak 1-2 cikket adott ki, de nem kavart nagy port szerencsére. Pablo írt, és hívott többször is, de inkább letiltottam. Nincs kedvem most senkihez, főleg nem hozzá.