Ég veled valóság

1.4

A személyiségem révén úgy tűnt, hogy egy egész életen keresztül függő maradok, de nem így lett. Egy nap, a gimnázium előtti nyári szünet alatt valami olyan történt, aminek a következményei gyökeresen felforgatták az életemet.

Szokásosan zenét hallgatva kuksoltam a sötétben. Mint minden nyári napom, ez is azzal kezdődött, hogy fogmosás és reggeli után a redőnyt leeresztettem, majd amíg nem ír rám, vagy nem hív fel Mary, addig a fejemben átélem saját magam által kreált történeteimet. Ám ezúttal a rituálémat nem Mary szakította meg, hanem egyetlen húgom, aki gőzerővel rontott be a szobámba. Úgy állt meg előttem, hogy a rohanásából keletkezett orkán mindenképpen azt sugallja, hogy "nagy" történt. Valami, amit még nem sejtek, de amikor elmondja, a reakciómat egyetlen színész sem tudja majd eljátszani, annyira egyedi lesz.

-Tesó, tesó! Nézd! – tolta az arcomba telefonja képernyőjét – A versed megnyerte a versíró versenyt! Vagyis nem... Te nyerted meg!

-Micsoda? A versem? – azt hittem elájulok a sokktól.

Vajon melyik versemet mutathatta meg, és kinek? Annyi beteg verset írtam már, hogy megszámlálni sem tudom. Lehet, pszichopatának néznek, és be akarnak valahova zárni. Nem, az lehetetlen, Maryn kívül senki nem tud azokról.

-Igen, beneveztem egy régi versedet erre a pályázatra. Látod, csak ide kellett néhány dolgot bepötyögni!

-Claire, te honnan szerezted meg a személyi számomat? - szédelegtem - A tudtom nélkül kiadtad az adataimat?

-Nem, dehogyis! Én a tudtod nélkül az egész család adatait adtam ki!

Anya bankszámlaszáma? Komolyan? Még azt is megszerezted? Egyáltalán miért volt rá szükség?

-Mondd, hogy erről anya, meg apa is tud!

-Nem. Erről csak én tudok, meg Gizmó – mutatott rá az előszobai szőnyegen fekvő shiba inu fajtájú kiskutyánkra. – Végre elmehetünk nyaralni más kontinensre.

-Ne szórakozz! Most nagy bajban vagy! – mérgelődtem.

A szüleinkhez akartam szaladni, ám ők betörtek a szobámba a nagy civakodást hallva, és megtudakolták, hogy mi a gond. A húgom boldogan újságolt el nekik mindent, majd ők lesokkolódott arccal néztek rám, és Claire-re.

-Melyik versemet küldted el, Claire? – a kislány újra odafordította hozzám a telefont, és ez állt rajta: Claire Brown: Kókusz Álom.

Helyes. Úgy látszik, mégsem raknak kényszerzubbonyba.

-Utazásról kellett írni, és ennek köze van hozzá - magyarázta a választását büszkeségtől dagadozva - És a legjobb, hogy a nyereményünk is egy utazás.

-De Claire; miért pont ez...?

-Azért, - vágott bele a szavamba - mert ezt kicsi korodban írtad, és igazságtalan lett volna egy 8 és 10 év közöttieknek létrehozott pályázaton egy tizenötévestől származó verssel indulni.

Még ilyet! Egy tízéves lánynak már van igazságérzete? Vagy túlságosan előítéletes lennék a tízéves lányokkal szemben?

Bár közel állt a szívemhez a vers, de az egész az utazás iránti álmodozásomat írja le, és ez több okból is elszomorító. Egy kókusz van a középpontban, amely pont úgy álmodozik, mint én. A kókusz utazni akar, szeretné a világ minden pontját látni, ám nem képes rá, hiszen ő egy kókuszdió, és természeténél fogva arra ítéltetett, hogy egy helyben ringatózzon egész álló nap. Kíváncsi vagyok, vajon mi fogta meg az embereket benne, akik erre szavaztak.