Ég veled valóság

1.8

Az aznapi éjszaka hosszabbnak érződött a szokásosnál; feltételezhetően azért, mert ezt kivételesen nem zenét hallgatva töltöttem el. Egyáltalán nem terveztem be egyetlen boszorkányt se mára, veszekedést meg főleg nem. Ráadásul alig tudtunk meg valamit a versenyről, nem beszéltük meg eléggé... De egy biztos, ha addig nem, ott látni fogjuk egymást.

Talán nem lenne helyes mennem. Amúgy is, az én húgom nyerte meg a versenyt, és nem én. Vagy legalábbis a szervezők így gondolják. Mégis miért mennék? Azért, hogy összevesszek újra Maryvel, meg hogy olyan emberekkel találkozzak, akiket nem is ismerek, azt mondva, hogy új barátok, de később úgyis elfelejtem őket? Ráadásul ez az egész utazásos dolog egy nagy hülyeség! Semmi különleges élményt nem tartogat, mert már ezerszer elképzeltem, hogy milyen lehet, és már csak unnám. Köszönöm, ez nekem nem kell! Inkább maradok itthon.

Mérgesen a nyakamra húztam a takarót, és a gondolataimat kiürítve a plafont bámultam. A fehér plafon a halvány utcai lámpák fényében narancssárgán bámult vissza rám. Az az üresség... akárcsak a születése előtti világegyetem.

A monotonitás nem untatott, sőt, kimondottan jól esett. Semmi forma, semmi megtörő árny, csak a fal és én. Unatkoznom kellett volna, álmodoznom, átgondolni a történteket: az öregasszonyt és Maryt.

A boszorkány majd visszatér, és akkor többet megtudok róla.

Marynek meg igaza volt, nincs min töprengeni. Az álmodozás értelmetlen, visszahúz. Mi értelme egy olyan világban élni, ahol csak gondolni kell, és valóra válnak a vágyaid? Az élet értelme a küzdelem. Ha nem küzdök, nem marad semmi.

Semmi, csupán az üresség.

Üresség, bizony. Életem első alkalma volt ez az éjszaka, amikor üresség keringett a gondolataimban. Nem gondoltam semmire, csak hallgattam a légzésemet, mintha hozzám suttogna. Be és ki. Beszív, kifúj. A semmi ekkor többet jelentett mindennél.

Az ágy melege meg a frissen mosott huzat illata álomba szenderített.

Közben teltek a napok, és Maryvel még mindig nem beszéltem. Minden újabb nap egy kínszenvedésnek érződött. Felemésztett a bűntudat, és úgy éreztem, hogy az egyetlen olyan ember, aki megért engem, szóba se akar velem állni. Ő nem írt rám, én sem rá. Nem hívott, én sem őt. Azt hittem haragszik, de a valóságban csak várt. Visszavárt.

Nem akartam kimozdulni a lakásból sem. Míg a család lelkesen készülődött az útra, addig én bezárkózott ajtóval feküdtem az ágyamban, és ha valaki bekopogott, akkor barátságtalanul közöltem, hogy hagyjanak békén. A családi vacsorákon nem vettem részt (amelyekért anya teljes szívből ragaszkodott, így lett belőle néhány konfliktusunk), pusztán az ételt a tányéromra lapátolva bevonultam a szobámba, majd ott ettem meg. Bár a fontosabb dolgokért kijártam az utcára, - példadul felvenni a malária elleni oltást - de minden lehetséges alkalommal elkerültem a friss levegőt és a természetes napfényt.

Unatkoztam, de nem tettem semmit, csak gondolkodtam. Kivételesen nem álmodoztam, mert a múlton való gyötrődés sokkal inkább lekötött. A napok eleje és vége összegolyt, a tartalmatlanság töltötte be a köztük levő űrt. Csupán a sötétség és én. A társaság szerepét helyettesítette a semmittevés, s az idő lassú, de jelentéktelen folyása.

Vártam a boszorkányt, de nem jött. Egyszer sem. Ám az átkát rajtam hagyta. Legalábbis annak éreztem. Átoknak. Feltehetőleg a banya olvadása közben a számba fröcskölt az az undorító masszája, ráadásul a gőzt is beszívtam. Lehetett benne valami... valami hallucinogén anyag, amelynek a hatása egyszerűen nem ürül belőlem.