Ég veled valóság

1.1

Álmodozás. Ez az a szó, amellyel a legjobban körül lehetett írni az egész gyerekkoromat. Mindig álmodoztam. Amint hazaértem az iskolából, bezártam magamra a szobaajtót, leeresztettem a redőnyt, majd a zene világában elmerülve eljutottam a Paradicsomba, ahol végre én lehettem a főszereplő.

Muszáj volt elmenekülnöm valahova, hiszen a saját életemben statisztának éreztem magam. Nem mintha bármi okom lett volna rá azon kívül, hogy szorongtam a hétköznapoktól. Nem mintha bármi okom lett volna szorongani...

A szüleimet, a barátaimat, és még sok mindenkit belevontam a kis varázslatos történeteimbe, ahol valamiért – na vajon miért? – mindig én voltam a leghősiesebb, legférfiasabb, legbátrabb, legtehetségesebb, legszebb, legokosabb, legvonzóbb, és úgy összességében mindenben a legjobb.

Hogy miért tettem? Mert az agyam a legokosabb kocsmáros. Az én korsómat nem sörrel töltötte meg, hanem álmokkal. Méghozzá milyen álmokkal! Én lehettem bennük a huszonegyedik századi eposzi hős, aki nemcsak legyőzhetetlen, de nemes lelkű is. Ha a barátaim éppen vulkánba estek (mert az álmaimban hajlamosak voltak vulkánba esni), akkor jöttem én sárkányháton, és megmentettem őket, mielőtt belepottyantak volna a lávába. Ha a Föld felé meteor közeledett, én kitérítettem a pályájáról. Ha a hőstetteim után néhány álomlány meg akart csókolni, hát nem ellenkeztem. (Persze a valóságban általában csak lehánytam őket.)

Ki ne akarna ilyen kalandokat átélni? Amikor ezekben a csodálatosabbnál csodálatosabb valótlanságokban tengődtem, egyfajta hamis melegség töltött el, így nem jöttem rá az igazságra: valójában fáztam. Pont, mintha telefújtam volna magam parfümmel és dezodorral, ahelyett, hogy lefürödnék, vagy mintha fogmosás helyett mentolos rágógumit majszoltam volna. Az életem boldognak tűnt, hisz a sok álom egy olyan képet festett elém, amelyen a vonások úgy keveredtek és mosódtak össze a valósággal, hogy lehetetlenné vált különbséget tenni az álom és a valóvilág között. Amit a szobámban eksztázis állapotban elképzeltem, az számomra megtörténtté vált.

A legrosszabb, hogy ez tényleg így volt. Például előfordult, hogy az álmaimban "kiderítettem", hogy egy osztálytársam ocsmányságokat beszélt rólam a hátam mögött, (mert szerettem a saját szenvedésemről és áldozatiságomról is fantáziálni), és akkor a valóságban is ellenségesen viszonyultam ahhoz az emberhez. Haragudtam rá, sőt, kimondottan gyűlöltem, mert nem tudtam elvonatkoztatni a saját képzeletemtől.

Talán pont ebből fakadt, hogy egyetlen embert mondhattam tényleges barátomnak, egy csodaszép lányt, akit Marynek hívtak. Valószínűleg ez a virágzó barátság is csupán az együtt töltött gyerekkorunknak köszönhető.

Mary elképesztő volt, mind személyiségileg, mind kinézetileg: hosszú, egyenes szálú vörös haja sötét lepelként omlott a hátára. Néhány szál lenyújtózott a derekáig, és még kócosan is úgy tündökölt, akár egy királylány koronája. Zöld írisze messziről is szemet ütött; lappangott benne valami igazán egyedi, amire úgy hivatkozunk, hogy "lehetőség". Testalkata, nőies, arca hegyes. Tizenötéves lányként a legnagyobb gondjai közé tartoztak az utána füttyögő fiúk, mert igazából, Mary úgy nézett ki, mint egy fiatal skandináv istennő.

Kinézete láttán azt lehetne feltételezni, hogy tipikus „népszerű lány" alapanyag, aki egész nap bulizik, a közösségi médiát pörgeti, és minden percben kiposztol egy képet, arról, hogy milyen jól szórakozott a műkörmösnél, vagy, hogy mennyire kegyetlen az élet, hogy a reggeli egy kiló smink és szemfesték lemosódott a kisírt arcáról, miután dobta a legújabb, legigazibb pasija. Ám ő.... ő valahogy más volt...

(-Más, úgy bizony. Mégsem annyira más, mint te.

-Csönd legyen, és ne kritizálj!

-Jó, de csak szólok, ha így kezdesz egy történetet, akkor az első oldalon feladják. Egyáltalán miért írod le Maryt tökéletesnek?

-Tudsz te róla bármit is?

-Oké, tudod mit, akkor folytasd, ahogy akarod. Én csak segíteni próbáltam...)

Mary az a típusú ember volt, akivel ha eltölthettél egy órát kettesben, azon kaptad magad, hogy nem igazán szeretnél sehol máshol lenni, csupán abban a pillanatban vele. Abban az egy órában kibeszélted neki az egész életedet és annak a tragédiáit, és ő, akárcsak egy angyal, végighallgatott, és olyan tanácsokkal látott el, hogy úgy érezted, megváltozott tőle a teljes világképed. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért nem megy pszichológusnak, de ő kapásból rávágta, hogy így is épp elég vagyok neki a saját gondjaimmal. Aztán persze nevettünk.

Nevettünk, mert neki szintén én voltam az egyetlen barátja, - amit mindig is furcsálltam, hiszen ki akarna egy ilyen álomvilágban élő szerencsétlenséggel barátkozni? - viszont mindenkivel nagyon kedves és megértő tudott lenni, így senkivel sem ápolt különösképpen rossz kapcsolatot. Tény, hogy aki vele, vagy velem aljas módon viselkedett, őt még Mary sem tudta kedves szavakkal illetni.

Néha úgy éreztem, hogy én vagyok számára a legnagyobb hátráltató erő, ami lehúzza őt, és nem hagyja, hogy új kapcsolatokat teremtsen. Úgy gondoltam, hogy én csak a "sötétség" vagyok az életében, aki elnyeli Mary "ragyogását", de ő erről, akárhányszor is beszéltem róla, teljesen másképp vélekedett.

-Tudod, hogy senki sem tökéletes – zöld tekintete az enyémmel egybefonódott. – Jól tudod!

-Rajtad kívül senki sem az – hangosan felnevetett megjegyzésemen, majd nekem is mosolyra húzódott az ajkam.

-Persze, hisz én annyira tökéletes vagyok – fel-le járatta hangját, hogy éreztesse velem a mélyről jövő őszinte iróniát. – Szóval, komolyan Pipi, még csak gondolni se gondold azt, hogy akárhogy is megnehezíted az életemet. Te vagy az, aki miatt ilyen lettem, és soha semmi nem választhat el tőled. Még a világ legvégén is megtalállak, ha kell.

-Megtalálsz?

-Meg bizony. Mert ha szem elől vesztelek, keresni foglak. Szóval tényleg, még egy ilyen gondolat, és kihajítalak az ablakon, hogy utána egy hónapig gondodat viselhessem! – újra kacagni kezdett.

És ezt nem csak nekem, hanem másoknak is bizonygatta.

-Figyelj, köztetek mégis mi van? - kérdezgették páran tőle - Csak mert ha nem testvérek vagytok, akkor te elég vak vagy, Mary. Az a srác rajtad élősködik. - Az a srác. Én mindig is csak "az a srác" voltam, és semmi több.

-Igen, milyen szánalmas már az ilyen... Ezek a típusú emberek képesek öt perc hírnévért még a lelküket is eladni.

-Ítélkeztek, pedig nem is ismeritek! Ő legalább egyedi, és a szeme... Mintha lenne benne valami több.

-Legyen igazad! – tették hozzá, értetlenül bámulva Mary elhatározott arcát. Ezután páran elfordultak, és összekuncogtak, közben egyre csak ezt hajtogatták: „Cringe riadó".

-Amúgy tényleg szép kék a szeme. Nem is tudtam, hogy valaki erre izgul – ez volt az a poén, ami Maryt arra késztette, hogy többet ne álljon szóba a lánnyal, aki elsütötte.

(-Most magadat sajnáltatod, vagy elkezded végre a történetet?

-Nem tudom, honnan kezdjem, már mondtam.

-Szép! Taps, taps, tapsvihar, és gúnyos kacajok. Megírod a közepét, de a prológust és az epilógust a végére hagyod. Ez aztán teljesítmény.

-Olyan bunkó vagy...

-Még szép! Elvégre megölted az apámat.)