Egy élet is túl kevés

☀️ 12 🌙

Claire Rose Anderson

Iskola után még kaptam egy levelet, de nem érdekelt. Szét téptem és kidobtam. Engem senki nem fog vissza lökni abba a kibaszott szakadékba, ahonnan alig bírtam kimászni. Az elején csak zuhantam és zuhantam, ennyi volt az egész.

Éppen futni indultam, amikor anya toppant be a házba.

- Anya! - szaladtam a karjaiba, annyira hiányzott.

- Szia Rose! - simított végig a hajamon. - Futni készülsz?

- Igen. - mosolyogtam.

- Akkor menj nyugodtan, vacsoránál mindent megbeszélünk. - nyomott egy puszit a fejemre és ezzel el is engedett. Szívesen maradtam volna, de sajnos muszáj egy kicsit rá edzenem a versenyre és erre egyenlőre a legegyszerűbb mód a futás. Anyuék ki akarnak alakítani nekem az egyik üres szobában egy tükrös falat, ahol tudok gyakorolni. Hiába mondtam, hogy erre semmi szükség, ők ragaszkodtak hozzá így nem ellenkeztem.

El is indultam, de szándékosan az ellenkező irányba. Gyerekkoromból elég jól ismerem ezt a kisvárost, de vannak még azért eldugott helyek számomra. Ugyan ez volt a mostani is.
Egy kisebb erdőbe botlottam a város szélén, ahogy elnéztem a fák között láttam egy padot így elkezdtem befelé sétálni, de valaki ült rajta. Rettentő ismerős volt, de nem tudtam rájönni ki az, ahogy beljebb mentem láttam, hogy a tenyerébe temette az arcát és csak ül. Várjunk ez Owen? Mit keres itt? Basszus az utóbbi időben teljesen megfeledkeztem arról, amit akartam. Segítenem kell neki.

- Owen? - néztem felé, mire rögtön felém fordult, a szemében láttam valamit, most nem az a rideg tekintet nézett rám, hanem egy megtört kisfiú, aki már nem sokáig bírja.

- Menj innen Rose. - fordult vissza, de most már a fákat kémlelte.

- Nem. - ültem le mellé.

- Rose, menj haza. - mondta ugyan olyan nyugodt hangon. Itt beállt a csend, de egy kis idő után megszólaltam.

- Nem kérem, hogy mondj el akármit is, csak azt akarom, hogy tudd, én itt vagyok. Nem ismersz és én sem téged, de rám számíthatsz. - mondtam és a fákat kémleltem én is.

- Miért vagy hozzám ilyen.. kedves? - szólalt meg pár perc csend után. Válaszolni akartam, de a szavamba vágott. - Nincs szükségem a sajnálatra, mert elvesztettem a húgom. - vont vállat.

- Nem is a sajnálat hajt. - nevettem fel erőtlenül.

- Akkor?

- Figyelj Owen.. én látom, hogy nem vagy jól, de nem azért vagyok most itt, mert megsajnáltalak. Tudom milyen érzés, vagyis sejtem. Nem ugyan azon mentünk keresztül, de tudom milyen, amikor a világ is ellened fordul, amikor azt érzed már nincs tovább és mikor úgy érzed már te nem élsz, a tested életben van, de te már rég meghaltál. Tudom milyen, amikor ellened fordulnak és mindenki cserben hagy, mert olyan vagy, amilyen, ezért aki próbál törődni veled azt is ellököd magadtól, mert neked már úgyis mindegy. - egy könnycsepp csordult le az arcomon, de rögtön le is töröltem, hogy észre ne vegye. - De nem mindegy, rohadtul nem és hiszem, hogy mindenkire vár valaki, aki visszarántja az élők közé és boldogságot varázsol az életébe, mint a Nap az éjszakába. - itt megálltam egy kicsit, egyikünk sem szólt semmit. - Tudom, hogy iszonyatosan fáj és elvesztetted a reményt, de hidd el nekem, hogy én nem akarok rosszat, csak segíteni. Segíteni rajtad, mert megérdemled. - itt végleg befejeztem a kis monológomat, még sok mondanivalóm lett volna, de ennyi éppen elég volt.

- Nem tudom mi történt veled, de az biztos, hogy ragyogsz. - olyan halkan mondta, hogy alig hallottam, de megértettem. Jól esett ez a pár szó, nem is kellett ennél több.