Egy élet is túl kevés

☀️Prológus🌙

Claire Rose Anderson

Miért is vagyok itt? Őszintén szólva már én sem tudom, okkal jöttünk el a nagyvárosból vidékre, de, hogy miért? Beteg vagyok, de nem, ez nem olyan betegség, amit egy műtéttel meg lehet oldani. Sokak szerint nem nagy dolog és minden fejben dől el - ami igaz is -, de sokan nem tudunk megbirkózni a saját démonjainkkal. Ez nekem sem ment és ezért vagyok most itt.

A nyári szünet előtt pár hónappal elég komoly idegösszeroppanásom volt, rengeteg oknak köszönhetően. Hónapokig voltam otthon, mire kicsit javult a helyzet. A sok hiányzás miatt pótvizsgáznom kellett, amin át is mentem, de a szüleim nem akartak vissza engedni abba az iskolába, így kerültem ide, ebbe a kis városba mondhatni vidékre, ami a gyerekkoromat jelentette, most pedig az életemet fogja.

A nagy szüleim halálukig itt életek, de sajnos ők már nem lehetnek velünk, az ő házukban fogunk élni ezentúl. Kicsit fura és nehéz is, de ránk maradt ez a nagy ház és eladni nem szerettük volna. Nekem hála így pont kapóra is jött.

Persze ejtek magamról is pár szót. Mint már tudjátok Claire Rose Anderson vagyok, egy kis idő múlva tizennyolc éves. A betegségem pontos okát mai napig nem tudom, mivel abban az időben sok minden közre játszott. A barátom megcsalt és ezzel kezdődött a lavina, hogy semmiképp ne ő legyen a rossz teljesen az ellenkezőjét állította, így az emberek hittek neki. Csak a barátaim voltak mellettem, de egy idő után ők is elfordultak. Abban az iskolában eléggé népszerűnek számítottam, de ennek magam sem tudom az okát és nem is igazán foglalkoztam vele. Rengeteg táncversenyen vettem részt és képviseltem az iskolát. Miután a barátaim is elfordultak tőlem és minden nap csak a negatívat kaptam nagyon nehezen viseltem ezeket. Soha nem voltam megelégedve magammal, sőt utáltam és utálom magamat és a testemet, természetesen ez is közrejátszott. Nem vagyok elég, nem voltam elég és egy idő után a démonjaim felém kerekedtek. Itt jött a depresszió. Egy ideig küzdöttem ellene, de elfáradtam és nem bírtam tovább. Hagytam, hogy a sötétség bekebelezzen. Régen mindenki egy mosolygós, életvidám lánynak ismert, de teljesen átfordultam. Bunkó lettem és nem beszéltem senkivel, csak ha muszáj volt. Próbáltak segíteni, leginkább a tanárok és a szüleim, de nem engedtem. Ez után lett egy idegösszeomlásom és rájöttem, hogy ez nem játék. Azt a fájdalmat, amit akkor éreztem belül el sem tudom mondani. Tudtam, hogy élek, de mégis azt éreztem, hogy én már rég meghaltam.

Apukám író, anyukám pedig ügyvéd. Két rettenetesen különböző ember. Amíg anya szigorú, határozott és mindig pontos, addig apa egy bolondos, nyugodt ember, de ez így tökéletes. Apa már több könyvet is kiadott és olvastam is őket, nekem rettenetesen tetszettek. Történetíróként ismert, egy fantáziavilágról ír már kicsi korom óta és mindig mesélt nekem róla, így olyan, mintha abban a könyvsorozatban nőttem volna fel. Anyát is nagyon szeretem, csak néha ő túl szigorú. Hozzám, apához és önmagához is. Lehet ezt tőle tanultam.

Igazából ettől az új suli dologtól rettegek, igen már jobban vagyok, de mi van ha nem fognak elfogadni? Ha ugyan az lesz? Rettegek és már lassan egy hónapja nem alszom rendesen a tudat miatt. Nem akarom, hogy engem itt is mindenki észre vegyen, mint a másik suliban, mert tudjuk mi lett a vége, de azért fura lesz, hogy egy új tizenkettedikes van az iskolában és biztos, hogy pár ember érdeklődését fel fogom kelteni. Az előző iskolában sport tagozatos voltam, mivel táncot szeretnék majd oktatni és így, hogy itt is van ilyen lehetőség én éltem vele, egy húsz fős osztályba kerültem be, ami valljuk be nem harmincöt fő, kicsit furcsa lesz.

Holnap lesz az első napom és nem igazán tudok aludni, tuti hulla leszek, de ez van. Izgulok és rettentő ideges vagyok, nem is tudom mi lesz, de még elképzelni sem megy. Hosszú heteknek nézek elébe...