Árnyak tánca

Harmadik rész

Az ebédlőben drága testvérem új barátai mellett foglaltam helyet. Komolyan mondom kevés ilyen idegesítő emberrel találkoztam életem során.

-Azok kik? -intézte a kérdést Bella az éppen érkező diákok felé.

-Hát ezek meg kicsodák? -kérdeztem Jessicától. Fölemelkedett, hogy lássa, kikről beszélek. Bár szerintem a hangsúlyomból már kitalálta, amikor az egyik fiú az, amelyik vékonyabb, kisfiúsabb és valószínűleg fiatalabb volt a másik kettőnél hirtelen odanézett. A fiú egy másodperc töredékéig a szomszédomat nézte, aztán sötét szeme megrebbent és a pillantása találkozott az enyémmel. Gyorsan elfordította a tekintetét. Abban a villanásnyi időben, amíg rajtunk időzött a tekintete, az arca teljesen közömbös volt, mintha a nevén szólította volna valaki, ő pedig önkéntelenül felkapja a fejét, pedig már előre eldöntötte, hogy nem felel a hívásra. A szomszédom kuncogni kezdett zavarában, és ő is az asztalra szegezte a pillantását.

-Azok ott Edward és Emmett Cullen, meg Rosalie és Jasper Hale. Aki az előbb kiment, az Alice Cullen volt. Mindnyájan együtt laknak Dr. Cullennel és a feleségével- mondta suttogva. Micsoda ódivatú neve van mindegyiknek, gondoltam. A nagyszüleink idejében voltak divatban... De talán itt még mindig divatosak, afféle kisvárosi nevek lennének?

-Nagyon... nagyon jól néznek ki – nyögte ki nagy nehezen Bella, tudván, hogy ez a leírás jócskán elmarad a valóságtól.

- Aha! -helyeselt Jessica, és újra felkuncogott. -De mind egy mással járnak, már úgy értem, Emmett Roselie-val és Jasper Aliceszel. És együtt is laknak . -Jessica hangján érződött, mennyire felháborítja és megbotránkoztatja prűd kisvárosi lelkét ez a helyzet. Bár, őszintén szólva, ezen még Phoenixben is jót csámcsogtak volna a pletykafészkek.

- Melyik a két Cullen? -kérdeztem. -Nem tűnnek rokonoknak..

-Oh, mert nem is azok. Dr. Cullen igazából még nagyon fiatal, legfeljebb harmincéves, vagy talán még annyi sincs. Az összes gyereket adoptálták. A Hale-lány meg a fiú tényleg testvérek, sőt ikrek a két szőke , de őket is örökbe fogadták.

-Nem túl idősek az örökbefogadáshoz?

-Most már igen. Jasper és Rosalie tizennyolc körül lehetnek, de Mrs. Cullen neveli őket nyolcéves koruk óta. A nagynénjük vagy valami ilyesmi.

-Hát ez igazán rendes tőlük... hogy így gondoskodnak egy csomó gyerekről, amikor még ők maguk is olyan fiatalok, meg minden. -mondta Bella.

-Hát gondolom, igen..- ismerte be Jessica kelletlenül. Az volt a benyomásom, hogy valami okból nem kedveli a doktort és a feleségét. A fogadott gyerekek felé vetett pillantásból ítélve, ez az okalighanem a féltékenység lehetett. 

-Bár azt hiszem, Mrs. Cullennek nem lehet saját gyereke.- tette hozzá, mintha ez sokat levonna az érdemeiből. Miközben Jessicával beszélgettem, a pillantásom önkéntelenül vissza-visszatért ahhoz az asztalhoz, ahol ez a furcsa család ült. Továbbra is a falat bámulták, és nem ettek egy falatot sem.

-Mindig Forksban laktak? -kérdeztem. Alig hinném, gondoltam, különben biztosan feltűntek volna nekem valamelyik nyáron.

-Nem! - felelte Jessica olyan hangsúllyal, mintha ezzel még a magamfajta Phoenixből szalajtott jöttmentnek is tisztában kéne lennie. -Két éve költöztek le ide valahonnét Alaszkából. -Elöntött az együttérzés és a megkönnyebbülés. Sajnáltam Cullenéket, mert hiába olyan gyönyörűek, mégiscsak kívülállók, szemlátomást nem fogadták be őket. De meg is könnyebbültem, hogy nem mi vagyuk itt az egyetlen messziről jött emberek. Ahogy újra szemügyre vettem őket, az egyik Cullen, a legfiatalabb, fölnézett, és a tekintete találkozott az enyémmel. Ő volt az, aki ma az étterembe kísért és idegesítő mondon bámult.

- A vörösesbarna hajú fiú, az melyik a három közül? -kérdezte Bella.

-Edward. Fantasztikusan néz ki, persze, de ne vesztegesd rá az idődet. Nem randizik senkivel. Úgy látszik, nincs itt olyan lány, aki megfelelne neki! -fanyalgott Jessica. Végig mértem a lényt. Tiszta ügy, savanyú a szőlő! Gondoltam magamban. Vajon mennyi ideje lehet, hogy Jessica hiába próbálkozott nála? Az ajkamba haraptam, hogy elrejtsem a mosolyom. Aztán újra a bronzhajúra pillantottam. Most nem nézett felém, de abból a kevésből, amit láttam az arcából, úgy tűnt, mintha ő is mosolyogna. Néhány perccel később mind a négyen felálltak az asztaltól. Feltűnően kecsesen mozogtak még a nagydarab, izmos srác is. Nyugtalanító látvány volt. Az Edward nevű srác nem nézett többé rám. Jóval tovább üldögéltem az ebédlőben Jessicával és a barátaival, mint ha egyedül ebédeltem volna. Biológia volt a következő óra. Némán igyekeztünk egymás mellett az osztályterem felé. Az összes asztalnál párban ültek már, kivéve egyetlenegyet. A középső padsorban megláttam Edward Cullent. Megismertem a furcsa, bronzvörös hajáról ő mellette volt az egyetlen üres hely. Miközben végigmentem a két padsor között, hogy bemutat kozzam a tanárnak, és aláírassam vele a cédulámat, lopva Edward Cullenre sandítottam. Amikor elmentem mellette, hirtelen megmerevedett ültében. Megint összeakadt a tekintetünk, és a lehető legfurcsább arckifejezéssel nézett rám: szinte sütött róla a düh.

-Figyelj Bells! Ülj csak arra az üres helyre én pedig kérek egy másik szakot.

-Tuti? -nézett rám bizakodóan. Fixen tetszik neki a srác.

-Persze! Menj csak! -simogattam meg kezét azzal elhagytam a termet.