Egymillió fontos bébik | ✓

9.3 Mindenkinek van egy jótanácsa

London, Landon Építési Nagyvállalat, március vége

Leyton migréntől még sosem hányt, de mindig van egy első alkalom, ugye?

Ezzel a cinikus gondolattal igyekezett magát vigasztalni, miközben újabb adag vízzel öblítette ki a száját, hogy megszabaduljon a kesernyés utóíztől. Közben a telefonja újra nyugtalanul csörögni kezdett. Hiába állította a hangerőt a lehető legkisebb értékre, így is bántón törte meg az üres mosdó csendjét. Vagy csak kezdett rosszul lenni a csengőhangtól, hiába cserélte le alig két hete.

Egy pillantást vetett a kijelzőre, német hívószám szerepelt rajta, tehát nem a cégtől keresték. Megengedte magának a luxust, hogy ne vegye fel, inkább újra megdörzsölte az arcát hideg vízzel, hátha csillapít valamelyest a közel elviselhetetlen lüktetésen a koponyájában.

Dehogy csillapított. És Leyton jó ostoba volt, hogy még nem tárazott be valami erősebb fájdalomcsillapítóból.

A fáradtság tehetett a migrénjéről? Gyűltek a túlórái, de kényesen ügyelt rá, hogy ne kövesse el ugyanazt a hibát, mint tíz éve. Minden éjszaka legalább hat órát aludt, igaz, gyógyszeres rásegítéssel, de épp azért nyúlt a Valiumhoz, hogy orvosolja a kimerültség problémáját. Az étkezéseire is odafigyelt, egyet sem hagyott ki, és egy dekát sem fogyott, mióta munkába állt.

Épp ellenkezőleg...

A fantasztikus genetikája még őt sem mentette meg a ténytől, hogy egész nap ült, legfeljebb néha sétált át egyik tárgyalóból a másikba. Pár hete bosszankodva állapította meg, hogy az övét már eggyel külsőbb lyukba kell befűznie. Ezért engedett Martha nyaggatásának, és ment el a nővel futni, de ahelyett, hogy felfrissült volna, legalább annyira szenvedett, mint amikor tíz éve először mentek el együtt edzeni. Megalázóan hasonló pózban, a térdére támaszkodva zihált két kör után, és próbálta Marthának bizonygatni, hogy a nyáron még tíz mérföld sem kottyant meg neki. Másnapra annyira megfájdult a dereka, hogy majdnem belepusztult, és lelkiismeret-furdalással gondolt vissza rá, hogy régen csak a szemét forgatta rajta, amikor Steve nyögve ropogtatta ki a hátát, amikor már órák óta a számítógép fölé görnyedt.

Ez akkor sem magyarázta, hogy most miért landolt a reggelije a vécében. Vagy mégis? Talán egyszerűen öregedett, és ahogy a súlyát sem volt képes tartani, a migrénjei is felerősödtek. Esetleg ideje lett volna szemüveget cserélnie.

Farkasszemet nézett magával a tükörben, és két dologról bizonyosodott meg. Egy, a látásával nincs baj, kettő, egyre jobban hasonlít az apjára. Ha ilyen iramban gyarapodott a súlya, még pár hónap, és kiköpött Alistairnek nézhetett ki.

Azzal a lényeges különbséggel, hogy az apja egy felfelé ívelő céget vezetett, és nem egy döglődőt. Mirandának igaza volt, Sam tényleg egy léket kapott hajóra vette fel kapitánynak. Jelenleg egyszerre süllyedtek, és tartottak rendületlenül a zátony felé.

Ismét megszólalt a telefonja. A kijelzőre pillantott, de most csak egy értesítést kapott, hogy tíz percen belül a 724-es tárgyalóban kell lennie. Sóhaj szakadt ki belőle, miközben elzárta a csapot, és lerázta a kezét.

Gyanakodva szűkült össze a szeme, amikor a mosdóból kilépve Cynthiával akadt össze. Unokatestvére újév óta nemhogy nem loholt a sarkában, hanem inkább kerülte a társaságát, és épp annyit szólt hozzá, amivel még nem szabotálta a cég működését.

- Nyomkövetőt helyeztél rám?

De Cynthia mintha meg sem hallotta volna a megjegyzését.

- Remélem, büszke vagy magadra - szólt halk, remegő hangon. Olyan szorosan vonta össze maga előtt a karját, hogy majdnem elfeslett a blézer anyaga a vállain. Leyton zavarodottan meredt rá, majd úgy döntött, nincs ideje találós kérdésekre, így is késésben volt, ezért kikerülve az unokatestvérét lendületes léptekkel visszaindult az irodája felé.