Junhum, én junhum /BL, BEFEJEZETT/

Hűssel érkező

Szilaj lova sörényét markolta, úgy vágtatott a pusztán keresztül. A szélördögök érthetetlen nyelveken susogtak közben Som fülébe, szüntelenül. Igyekezett kizárni őket, hogy meglelje az okot, ami annyira előrehajtotta őt. Mert egyelőre azt se tudta mi ő: vad vagy vadász? Keresett, űzött valamit, tán menekült előle?

A fű megelevenedni látszott, tengernyi tömegük táncot járt a kavargó porban, amit hátasa patája kavart fel. A szelek hullámai felkapták a lenge porfelhőket, hogy csúfondáros és kacagó arcokat rajzolhassanak belőlük, amik aztán mellette suhantak mialatt lebegtek és foszlottak szerte-széjjel feje magasságában.

Som egyre csak hessegette őket, zavarták figyelmét és dühítette, hogy képtelen volt elpusztítani őket. Kezdte elborítani a félelem, hogy végleg el fog veszni, nem találja meg az útját, sosem jut haza.

– Fene belétek, mindahányatokba! – kiáltotta elkeseredetten.

Hangja oly erővel csattant, hogy a föld szinte felrobbant. Óriási csomóban röppent fel a por tőle. Ezúttal egy egész ember alakja rajzolódott ki, utoljára az arcának élei rendeződtek el. Kis híján leesett lováról, mikor meglátta, ki állt vele szemben.

– Csegő... – Hangja immár nem volt több merő susogásnál, a másik mégis meghallotta azt, seszínű szemeit egyenesen őrá szegezte.

Som lelassított, majd rövid baktatás után megállt lovával. Lassan közelebb lebegett hozzá a Csegőt formáló jelenés. Som görcsösen rámarkolt az állat sörényére, meg akarta gátolni magát abban, hogy a másolathoz érjen.

Mi van, ha mégsem utánzat? Mi van, ha elrontok ezzel valamit? – Ezek a sorok lüktettek elméjében és óva intették az érintéstől, amire a késztetés most minden eddiginél erősebb lett benne.

Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a porból született Csegő még közelebb került hozzá. Annyira, már kósza karcos szemcsék csiklandozták hegyes orrát. Következő mozdulatával pedig Som felé nyúlt.

Ha megtudod, miből vagyok, mi tart össze, még a végén megundorodsz tőlem – félsz tekerte meg zsigereit, aztán tekintetét reá úsztatta. A másik szája derűs mosolyra húzódott, Somot pedig elöntötte a bánat. – Nem akarlak elveszíteni.

Abban a pillanatban ébredt fel, ahogy a lebegő alak orcájához érhetett volna. Elnyomta a buzgóság a melegben, egy böhöm nagy bogár beleszállt a szemébe, az ébresztette fel. Bár kissé zsörtölődve suhintott a zümmögő apróság felé, kicsit hálás is volt, amiért segített neki elmenekülni a válaszok elől. Komótosan felült, nyújtózkodott egyet, nyakcsigolyáit megropogtatta, közben körülnézett. Pásztázó tekintete továbbra is egyvalaki után kutatott, meg is lelte őt. Csegő kiült falatozni a falu peremén csücsülő kemence mellé, ahol a fiú fazekas nagybátyja, Tühütüm, a köcsögöket égette ki.

Több se kellett Somnak, felpattant, megigazgatta öltözékét, megszokásból végigsiklottak ujjbegyei gyógyuló hegein, majd orra alá tévedtek.
Legalább a bajuszom lehetne dúsabb s nem csúfoskodna már ez a hitvány legénytoll* a képes felemen.

Minekután ma sem tudta nagyobb lendületre bírni az időt vagy teste szőrzetét, egy néma átkozódással törődött bele zsenge* kinézetébe immár vagy ezredik alkalommal. Nem tartotta igazságosnak, hogy míg egyesek pár felnőtt csodálatát is kivívták idejekorán sarjadó bozontjukkal, addig ő csak egy csenevész kis fiókának látta magát a víztükörben vagy bármi másban, amiben vissza tudott magára tekinteni.

Elindult Csegő irányába. Ha más nem, addig szeretett volna egy röpke időt nyerni a fiúval, míg rákérdez nála, hogy tud-e valamiben segédkezni neki.