Junhum, én junhum /BL, BEFEJEZETT/

Pitymallat*

Som elterült a magas fűben és lehunyta zöld szemét. Fakó barna varkocsai* füle mellett pihentek, egy vaskos szál hegyes orrát csiklandozta. A nap aranyló sugarai selyemként cirógatták a levente* orcáját, amin csupán egy pár karcolás volt látható. Elmélázva tapogatta meg annak az egynek a helyét, amelyiket legutóbb szerezte idősebb fivérétől, mikor birokra keltek egymással.

Egy szép napon rendesen helyben hagyom majd Csombort. De úgy, hogy élete végéig sántítani fog, mint Tarsa, a törzs táltosa. Bár részt vehetnék már az első csatámon!

Erre elégedetten felmordult és puha tenyerét – amit ő mélységesen szégyellt – feje alá tette támasztéknak. Békés időszakot éltek épp, csak az éltesebb korúaktól hallott regékből ismerte a harc kegyetlen mégis dicső szellemét. Épp egy ilyet követően kellett elvándorolniuk nem sokkal azután, hogy ő képes volt már a saját erejéből megmaradni a lovon. Néha még felsejlett előtte egy-egy cseppnyi foszlány arról a helyről, olyankor orrában érezte a száraz fű és a porzó föld illatát, amibe kecskeszag vegyült.

Egyszercsak, a domboldalban heverészve, bal felől emberek közeledtére lett figyelmes. Elnézett arra, és egyvalakit azonnal kiszúrt a pirinyó csődületből. A gyakorlatok során mindig vele szemben álló Csegő vaskos vállán most döglött nyulak lógtak párosával, a vadászat sikerességét igazolva ezzel.
Legalább ő nem volt tanúja annak, mily csúfosan ellátták a bajomat.
Maga sem értette miért, de a tudat varázslatos ír volt sebzett büszkeségére. A legtöbb fiú – elmondásaik szerint – általában kizárólag atyjuk szemében akarnak megfelelni, nála azonban eme késztetés szembement a világ teremtett rendjével. Nem tudta megválaszolni hogy esett meg az, de Csegő földszínű, ítélő tekintete idővel nekilátott kitakarni apja barázdált, szakállas arcát.

Som azóta ismerte a fiút, hogy kinőtt a földből. Szekereik szinte mindig egymás szomszédságában haladtak abban a két évben, míg meg nem érkeztek erre a métre*, otthonukba. Barátságukat szorosra fűzték ezen hosszú vándorút alatt. Együtt bolondoztak az ebekkel, versenyeztek ki futja előbb körbe a menetet lóháton és célba dobtak kaviccsal. Szülei, Ond és Ella, mai napig emlegették, mennyire dúlt-fúlt a kicsi Som, mikor kiderült, hogy a tábor két legtávolabbi csücskében lesznek jurtáik felállítva. Enni sem volt hajlandó egy egész álló napig, végül nagyobbik fivére tudott a lelkére beszélni. De ezen késztetés, ami most is az ifjú képzeletével játszott, egy egészen új rügy volt még élete fáján, alig egy éve környékezte meg őt először.

– Som! Som! – kiáltott oda neki unokatesvére, Csörsz, aki Csegő mellett caplatott, kicsivel lemaradva. – Mit sütteted itt a hasad?
– Végeztem a dolgommal és anyám rám szólt, hogy ne legyek láb alatt, míg köpül – kiáltott vissza fennhangon, miután felkönyökölt. – Nemsokára úgyis mehetünk íjgyakorlatot tartani.

Közben a többiek odaértek hozzá és megtorpantak, mind az öten. Csegővel volt a húga, a kerek képű, pirospozsgás Jonka, az unokahúguk, a hegyes állú és hosszú arcú Hanga, a turcsi orrú Csörsz és annak világi cimborája, a gülüszemű Karsa.

– Úgy biza! – vágta rá Csegő. – Ha most még túl is teng benned az erő, meglásd, atyám majd kihajtja belőled.
Ezen mind jót nevettek. Csegő apja, Kont, valóban egy hajcsár hírében járt és nem volt rest ezt minél mélyebben beléjük vésni.
– Ma talán nem végzem úgy, mint egy kivert kutya – jegyezte meg bizakodva Som. – Ma csak gidahúst kellett szárítani. Apró jószág, nem úgy, mint a két ló, amiket három napja szedtünk szét.
– Ej, de kemény munka volt – nevette el magát Csegő. – Ellenben helyre kis mellény lett az egyik bőréből.

Csegő megpaskolta mellkasát csonka kezével – játék közben vágta le még tökmag korában középső ujja közel harmadát –, amin ott feszített újdonsült öltözete. Mivel az ő lova volt, a belőle varrt ruha is az övé lett. Ettől a mozdulattól azonban ismét fura gondolat tolakodott Som koponyájába.

Szerencsés ló.

– No – mondta Som, majd feltápászkodott. Sebtiben leporolta magát. – Uccu neki!
– Bizony, ezek itten nem belezik ki saját magukat – rázta meg a dögöket nevetve Csegő. – És meg kell lenni vele még a gyakorlatok előtt.

Fogták magukat és visszasétáltak a jurták közé. Szeme sarkából Som végig Csegőt figyelte, ahogy erélyes mozdulatokkal zsigerelte ki az élettelen vadat, és úgy vélte, csonka keze ezt a mozdulatot még férfiasabbá tette. Mi tagadás, irigyelte őt ezért. Végül annyira elbambult, hogy az egyik eb meglovasította a nyula félrerakott zsigereit, amiért félhangosan szidalmazni kezdte saját magát. Óbégatva próbálta elkapni, de mindhiába, a tarka bundájú állat kereket oldott a zsákmányával. Tudta, hogy az orra alá fogják dörgölni, őt pedig ettől külön elfogta a belső viszketés.
Utálta mikor olyasmiért lett a móka tárgya, amit könnyedén megelőzhetett volna. És mióta elkezdte Csegőt másképp látni, ezek is megszaporodtak legnagyobb bánatára. Nem akart a sükebóka, setesuta Som lenni, nem vágyott ilyen becenévre.
Majd a gyakorlaton megmutatom!

Eljött az íjászat ideje, és ahogy sejtette, meg is lett a böjtje korábbi figyelmetlenségének.
– Na mi van? Féltél, hogy behorpad szegény eb oldala és éhen marad? - jópofáskodott Csörsz mikor megállt mellette, íjat és egy tegezre való nyilat szorongatva. – Egy biztos, nagyon boldoggá tetted.
– Jókora cupák is volt, azt meg kell hagyni – morogta Som bosszúsan. – Csodálom, hogy az a nyeszlett kis korcs olyan gyorsan tudott iszkolni egy akkora darabbal a szájában.
Erre egymásra sandítottak és felnevettek. A gyakorlat előrehaladtával azonban nem maradt sok kedve a vigyorgáshoz. Sokkal inkább nevezhetnénk vicsornak azt, ami kiült Som arcára, ahogy gyöngyöző homlokkal célozni próbált. Karjában az izmok már jajveszékeltek, de ő sokadjára is megfeszítette íját, kiengedte a húrt ujjai közül, majd a vessző halk fütyüléssel csapódott a fadeszkába. Elégedetten törölte meg magát ruhája ujjában. Hozta a szokásos formáját, az íjászat mindig is az erősségei közé tartozott, ez volt az egyetlen, amivel igazán ki tudott tűnni a többiek közül.
Legalább evégett nem kell a föld alá süllyednem. Nincs az a zavar, hogy én mellélőjek!
– Ejha! Szép volt, Som, ahogy azt várhattuk tőled – Csegő mögéje lépett és megpaskolta a vállát, mire Som úgy érezte, a tűzördögök táncot járnak bőre alatt.
– Hehe, köszönöm – felelte könnyedén, majd elnézett a többiek felé. – Te sem panaszkodhatsz. Már sokkal jobban lősz.
– Mondhatni – csóválta fejét Csegő. – De annyi bizonyos, rám hosszabb út vár ebben, mint rád.
– Egyszer utolérsz. És ki tudja? Tán még le is hagysz majd.
– Az se a következő pirkadatkor lesz.
– Na, akkor biztos nem – kajánkodott Som.
Jó érzés, hogy van mivel kérkednem hébe-hóba.
– Na? Folytatjuk? – kérdezte Csegő, ahogy kirángatott egy nyílvesszőt, ami a földbe fúródott.
Som némán bólintott a fiú kérdésére, majd ahogy Csegő hátat fordított neki, átfutott fején még egy kósza gondolat.
Bár, ha te utasítanál magad mögé engem, azt el tudnám fogadni.

*pitymallat – kora hajnal

*varkocs – hajfonat

*levente – ifjú harcos

*mét – rét, legelő