Junhum, én junhum /BL, BEFEJEZETT/

Estpír*

Számtalan pillanatot ivott magába ottan, a csillagok alatt, azok keringették Som piros vérét hosszú napokon át még azután az éjjeli lóhajkurászás után is. Minden porcikája úgy érezte, mintha csak egy pillanattal azelőtt engedték volna el egymást. Már hígulni kezdett az égbolt, mire visszaértek, a vígadalom pedig még mindig éppen oly hévvel zajlott a faluban, mint mikor elmentek, amin Som is már őszinte jókedvvel osztozott a családdal. Kiűzte a galád ördögöket, mik éket vertek tagjai közé, ezzel merevvé tették őt, akár a száz éves fákat.

A csermely azonban nem állt meg, a madarak nem fagytak meg a levegőben szállva, az idő rohant tovább előre szakadatlanul s ilyesformán Somnak sem adatott sok ideje kettesben Csegővel. Egy hónapra rá ugyanis Somnak szüleivel kellett tartania, akik útnak indultak, hogy eladhassák a rengeteg szépen megmívelt csecsebecsét, szerszámot, na meg fegyvert. Velük tartott Csegő nagybátyja, Tühütüm és neje, Csente meg a fiúk, Csörsz, mert új lovat kellett venniük.

– Nocsak, nocsak – pattogott Csörsz szemöldöke, ahogy lovaik egymás mellett baktattak. – Mi ez a széles nagy jókedv, Som?
– Semmi különös – rántott egyet vállán Som. – Csupán érzem a csontjaimban, hogy ez egy kellemes út lesz.
– Ó! – Csörsz eme hangjában a leghuncutabb él rajzolódott ki. – Csak nem valamiféle szándék segített elszakadnod a domboldali henyéléstől? Tán nem leányt szándékozol magadnak nézni?
– Ki tudja... – tért ki válasza elől Som. – S te? Neked még nem tekeregnek ilyesmi körül a gondolataid?
– Teringettét, hát más egyéb körül nem is! – vágta rá Csörsz. – Egyre csak a fehérnépet lesem, mikor akad meg valamelyiken a szemem, immárom egy éve! – A fiú vastag szemöldökei alatt pihenő barna szemei ábrándosan elrévedtek a messzi távolba. – Egyre csak keresem aztat a leányt, kit hazavihetek arámként, mert az idő szorít, végtelenségig nem válogathatok...

Csörsz bánatos sóhajt hallatott, majd bozontos szemöldökét táncoltatva végigmérte az érdektelen arccal lován baktató Somot.
– Tégedet nem aggaszt? – kérdezte kíváncsian Somot.
– Mégis mi?
– Hogy megfelelő fehérnépet keríts magadnak családalapításhoz. Mégsem olyan, mint mikor pár huncut órát akartok együtt eltölteni.
– Engemet emiatt nem gyötörnek lidérces lázálmok. Legyen oly leány, ki nyugtot hagy nékem s én elégedett leszek.
– Csöppet sem aggódsz, hogy ily kevéssel beéred? Megsütött tán a nap szunyókálás közben?
– Nem húzom én annyit a lóbőrt*, te! - méltatlankodott Som.
– Ajajjaj, le ne harapd itten a fejemet, he! Még nem volt szerencsém elégszer megtapasztalni egy fehérnép ágyékának melegségét – Csörsz megveregette lapockáját, majd összenevettek.

Som minden balgasága* ellenére jóravaló leventének találta Csörszöt, aki bár jókat mulatott minden csetlésén s botlásán, mégse űzött tréfát abból, hogy ő látványosan egyszer se kereste leányok társaságát elfüggönyzött zugokban. Bármilyen utat képes volt mulatságossá tenni, légyen az akármilyen hosszú. Mely adottságra igencsak nagy szükség volt, ugyanis az út vagy hat napig tartott nekik.

Megérkezésükkor szívélyes házigazda fogadta őket hajlékába s Somnak nem kerülte el a figyelmét, hogy eme nyájas szavakba a családfő beleszőtte leányai szépségének bősz emlegetését. Somnak el kellett ismernie, hogy valóban szemrevaló leányai voltak a férfinak, szám szerint nyolc. Kacagva jegyezte meg nekik, hogy az istenek valószínűleg komisz tréfát űztek vele és kilopták magjai közül az összes fiút.

– Mire mind kiházasítom, egy szál ingben maradok – kurjantotta el magát, majd öblösen felkacagott. – S ki tudja mikorra érek a végére.

Somnak azonban az a sanda gyanúja támadt, hogy a végét nem, de a kezdetét meg meri jósolni, ugyanis a legidősebb leány felé Csörsz igencsak sűrűen sandított. Később pedig mikor a leány énekével szórakoztatta őket, barátja szinte csüngött ajka mozgásán.