Junhum, én junhum /BL, BEFEJEZETT/

Napkelet

– Som! Som, merre kószálsz? – hallotta meg anyja, Ella, hívó szavát jurtájuk túlsó végéből.
– Máris megyek, anyám! – sietett válaszával. Lerakta csontmarkolatos kését, aminek a tisztogatásával éppen végzett s elindult felé. Szaporán szedte a lábát, átszökkent a vizesárkon, majd belépett az ajtón. Anyja épp a friss kumisz* bőrtömlőjét dugaszolta le, érkezésére felkapta a fejét.
– Itten vagy hát! – szólt Ella dallamos hangján, amit Som mindig is szeretett. Atyja is nem egyszer elregélte már, hogy akkor vetett szemet reá, mikor meghallotta a patak mellett énekelni. Ezen bársonyos hang most feladattal látta el őt. – Elkészült atyád azzal, amit Géza kívánt tőle. Eriggy és vidd át neki!
– Már itt sem vagyok! – rikkantotta Som. Rögtön sarkon fordult, és indult kifelé.
– A motyódat meg itten hagyod, te! – kurjantott utána Ella.
– Tényleg! – Som kis híján megbotlott saját lábában, oly hirtelenjében fékezett le.

Anyja fejét csóválva lépett oda a sátor egyik csücskéhez, felemelt onnan egy kisebb batyut, majd átnyújtotta azt a feléje kullogó fiának.
– Szeleburdi kölök – korholta őt, mire Som szégyellős félmosolyra húzta száját.

Úgy szökkent ki hajlékuk ajtaján, akár egy virgonc zerge*, hóna alatt a kis küldeményével, s eme öröme annak szólt, hogy Géza nem más, mint Csegő családjának a vezető feje. Ami annyit tett, hogy ismét alkalma adódott úgy összefutni vele, hogy nem hét lépés távolságra állnak egymástól. Öt hónap telt el a patak mellett eltöltött lopott percek óta s egyszer sem kapott második alkalmat az istenektől, nem csoda hát, hogy ennyire elfogta a buzgóság. Fertályóra* serény menetelés után fel is bukkant látómezején a család jurtája, Som pedig megszaporázta lépteit. Szinte futva közelítette meg a végén, elsőként Csegő apját, Kontot, látta meg, aki épp a lovak közelében pipázott.

– Meghoztam a kelengyét, bátyja! – rikkantotta Som.
– Jó – mormolta a barázdált képű, sokat látott ember. Pipája szárával az ajtó felé intett. – Vidd be! Atyám már várja.

Bólintott s egyből a mondott irány felé lódult. Mikor belépett, összesen nyolc ember sürgött-forgott a jurtában, a keresett egyén pediglen épp a vagyonzsákokat* szemrevételezte. Odalépkedett, mire az asszonyok megszólították.
– Som, fiam, de jó látni téged!
– Meghoztam, amit kértetek. Atyám elkészült vele.
– Hadd lássam! – szólt Géza, mire Som felé nyújtotta. Átvette tőle, ránézett a fiúra, hamiskás kis mosolyra nyúlt vékony szája, megemelve ezzel őszbe forduló bajuszfonatait. – Minden alkalommal sikerül meglepned, mennyire hasonlítasz öregapádra. Kiköpött mása vagy. Ha a szurtos éjszakában futnék véled össze, még azt hinném, az ő lelke szállt alá a csillagok közül, mert ugratni szándékozik egy régi cimborát.

Som erre felkuncogott. Az örege, Béla, nagy kópé hírében állt, még halálakor is megejtették azt a keserédes tréfát, hogy az öreg talán akkor is csak ugratta őket. Ő volt az első családtag, akinek a sírgödrébe Som nyílvesszőt lőtt, hogy megóvja az ártó szellemektől, és mai napig elszomorodik akárhányszor csak eszébe jut, hogy már nincs vele.

Géza kibontotta a batyut és abból egy gyönyörűen megmunkált zabla, ló fejére való homlokdísz, szíjvég, kengyel, valamint egy, az ara homlokát ékesítendő, pánt került elő. Kezébe vette, közelebbről megszemlélte a rovátkált szegélyeket, gyönyörködve legeltette szemeit a borját szoptató anyaszarvason meg az aprólékos mintázatokon, amik koszorúként körülölelték a jelenetet.

– Csodálatos – morogta elégedetten az öreg. – Atyád tehetsége párját ritkítja. Hanga meg a lova csak úgy ragyogni fognak.
– Mikor rabolják el, bátyja?
– Egy hét múlva. Jó dolga lesz Taksony családjában.
A nevezett család a törzsük egyik nagyra becsült ága, annak egyik fia szemelte ki magának a sudár* teremtéssé cseperedett Hangát, mikor átutazóban voltak és a falujukban pihentek meg.
– Egész biztosan... – dünnyögte válaszul Som, nem épp a legjobb szájízzel.
– Gondolom néked is hiányozni fog, de ne búsulj, fiam – Géza megveregette Som vállát. – Ez az élet rendje. Gyermekből emberré lesztek, aztán ti is elvetitek magotokat a dús földben, hogy élet sarjadhasson abból s családjaink gyarapodjanak ezáltal.