Junhum, én junhum /BL, BEFEJEZETT/

Delelő

Nagy volt a sürgés-forgás Somék hajléka körül, ki-be járkáltak, a hangulat ünnepélyes volt, ugyanis családjuk nemsokára egy újabb taggal bővül. Som kisebbik bátyja, Gyoma, oda volt leányt rabolni, az ő arájának fogadására készülődtek. Som, bár elvégzett mindent, mit reá bíztak, de nem lelte a helyét. Ennek gyökere pediglen pár röpke mondat volt, mit atyja, Ond és Csegő atyja, Kont között lett megejtve. Ő szemfülesen elkapta egy darabon s azt óhajtotta, bár öntöttek volna inkább még azelőtt ólmot a fülébe.

"- No, már csak Som van hátra, barátom - paskolta meg Kont Ond vállát.
- Bezony, bezony - bólogatott Ond. - Milyen mulatságos lenne, ha a fiaink, akik mindig is sülve-főve egymás oldalába voltak nőve, végül egyszerre tartanák a mennyegzőjüket.
- Ejj - vakarta meg üstökét Kont. - Nem látok erre sok esélyt barátom. Som még szóval sem mondta, hogy kiszemelt-e már magának valami fehérnépet. Ellenben az én fiam - huncut mosolyra görbült szája dús bajusza alatt - talán hamarosan elmegy leányrablás ügyében egyezkedni. Legutóbb, mikor elkísérte a nagybátyját, hogy túladjanak a köcsögökön, emlegette, hogy mily kedves teremtés látta őket vendégül..."

Som ennél többet már nem hallott. Bambán elsomfordált onnan, vissza a teendőihez. Az ifjú levente zavaros köddel a koponyájában élte meg az egész ünnepséget. Ebből a zsibbasztó állapotából a kumiszos tömlők cuppanó-pukkanó hangjai kezdték el kicsalogatni.

Az első kortyok legördülése után érezte, ahogy zsigerein lazul a vaspánt s a komisz ördöghad is a gyötrése helyett inkább dajdajozik*. Miként az erjesztett nedű vérét könnyebbé tette, úgy fogtak véredényei* is mind könnyebb és könnyebb pattogásba a süvűtő* meg a dob ütemére. Észre sem vette mikor az istenek teleszőtték az éj pokrócát csillagokkal, nem sokra rá két szembogara is magára öltötte tündöklő fátylukat s együtt táncolt velük. Fejét hátraszegte, nyakán a bőr megfeszült ahogy a révület hullámai ringatták.

El akarok veszni... El akarok veszni...
Keserű könnyeket nyelt a tej savanyú cseppjei mellé.
Most olyan könnyű vagyok. Nem sajogna az ördögök dereka míg engem cipelnek.

- Hő, te, hőőő! - távoli kiáltás moraját sodorta felé a szél. - Teremburáját neki! Csegő, elszökött a lovad!
- Ejj - Csegő besétált Som látómezejébe. - Máris a nyomába eredek.
- Gyere, elviszlek az én hátasomon - szaladt ki Som száján a mondat, mi után egyetlen villanás alatt szaladt át rajta rémület, izgalom s kétségbeesés.
Bár... tán nem is fura, hogy felajánlottam. Itten vagyunk a mi jurtánknál, csak nem hiszik azt, hogy el akarok innen oldalogni. Nem fogok ezzel senki emberfiát megsérteni.

Csegő reá nézett, bólintott s megindultak a békésen legelő állatokhoz. Som lóra pattant, felhúzta maga mögé Csegőt, megkérdezték merre iszkolt el a patás jószág, majd elindultak arra. Mivel Csegő is már rendesen felöntött a garatra, meg kellett kapaszkodnia Somban, aki ettől szinte szétmorzsolta kezében a gyeplőt.

Ezer ördög s pokol! Mintha egy pöröllyel kalapálnának a mellkasomban.

Beletellett egy kis időbe, mire ráakadtak a habókos* jószágra, de szerencséjükre békés nyugalomban találták, így nem kellett sokáig csitítgatni vagy magukhoz édesgetni. Som elkapta a szökevény kantárát, Csegő pedig leugrott, hogy felkászálódjon rá.
– Tényleg igaz, Csegő?
Csegő keze megállt a levegőben, majd kérdőn felnézett Somra.
– Mire gondolsz, Som?
– Tényleg igaz, amiről atyáink beszéltek? – Ujjai fájdalmasan morzsolgatták a darabka bőrt. – Hogy mész leányt rabolni?
– Ejj, Som...
– Igaz vagy sem?! – ostorként csattanó hangjától megrezzent alatta a ló.

Indulattal telve ellökte magát nyergétől, durván huppanva földet ért s odacsörtetett a megszeppent leventéhez. Zihálva megállt közvetlen közelében.
– Azt ígérted, mindig itt leszel nékem, de mi van... mi van... – torkát a szavak elszorították, gigája fájdalmasan feljajdult tőle. – Mi lesz, ha az a leány mégis elfeledtett majd engemet tevéled? Mi...

Som e pillanatban megkukult, mert Csegő megragadta mindkét könyökénél fogva s maga felé rántotta őt. Egyik karja öv lett Som dereka körül, másik pediglen fésű, mi barna hajába túrt. Arcán érezte arcát, miként hozzásimult s orrát nyakába fúrta.

Ne tedd, eressz! Kérlek, eressz, még megvadítod az ördögöket s olyat teszek, mit nem kéne.

– Higgy a szavaimnak, Som, hát hazudtam én valaha tenéked? – tenyere Som koponyájára lapult, csonka ujja bökte annak bőrét. – Nem elég az háborgó természetednek?
– A szavak, miket formál a szánk, gyakorta változhatnak – rebegte reszketeg ajkakkal. – Mi se ugyanazt mondjuk már, mint taknyos kölkökként, mitől lenne ez más?
– Som... Mi lelt? Bujkál benned valami? Kikívánkozik? Mondd el!
– Nem lehet – suttogta. – Ne kérd tőlem, mert csak... mert csak... távolabb lök majd téged.

Som kezei megkapaszkodtak Csegő lapockái felett, úgy szorította kaftánját, mintha egy szurdok lenne talpai alatt. Csegő feje elemelkedett tőle, sárszín tekintetében megmártózott a sajátja.
– Akkor tedd szavak nélkül, nehogy elijessz, mint egy kóbor vadat.
Olyan közel hajolt hozzá, hogy Som már semmi mást nem látott maga előtt, csupán a két barna csillagot.

Mire észbe kapott, elzárták a hűs levegő útját szája elől, perzselő forróság váltotta fel azt. Ezernyi ördög egyszerre rikoltott fel benne, ahogy megmártóztak a légies forrásban. Az égbolt s a föld is táncot járt körülötte, mibe beleszédült, megrogyott térde, aztán földre került. Csegő követte őt, nem váltak szét, négy tenyér verte fel a száraz port.

Egy örökkévalóságnak tűnő perc múltán Csegő ismét eltávolodott tőle, a szellő immár a legzordabb tél szelének érződött. Somban azonnal riadalom támadt, visszavágyott a menedékbe, mire csak most lelt rá, de még nem találtak hozzá ehhez kellő szavak.

Alaktalan nyikkanás csúszott ki belőle, mire Csegő csonka tenyerét mellére tette. Öt ujja mind szétterült, kifeszültek, akár egy jurta teteje.
– Ne félj, én mindig itten leszek – Odanyúlt felé, felemelte Som egyik kezét a földről s a saját mellére tette. – Nincs az az ég, hogy innen bárki is kiszorítson téged – Surrogó kaftánjával forrott egybe az övé, lassan dőltek, fűben elterültek, Csegő három begyével Som orcáját végigsimította. A másik levente ugyanígy tett, majd ismételten közelebb hajolt az immáron alatta heverő leventéhez. – Innen csak te tudod magadat kitépni. Junhum, én junhum.

Csegő nyakára siklott tenyere, elméje szinte lángra kapott, arcára lassan, remegve kúszott fel egy hálában úszó mosoly.
– Hiszel már nékem? – csendült ezüstként Csegő hangja.
– Igen.
– Én azért efelől inkább bizonyosságot szeretnék – somolygott Csegő.
– Szavamat adom, nem kételkedek többé tebenned.
Som lejjebb húzta Csegőt és megpecsételte ígéretét.
– Lassacskán vissza kell térjünk... – suttogta orra alatt Csegő, erre Som tíz ujja kaftánjára siklottak s maguk alá gyűrték.
– Mennék én, de ördög bújt a te lovadba, hogy ilyen messzire szaladt. Reggelig se akadunk a nyomára, ha ez így folytatódik.
Csegő úgy felkacagott, könnyeket csalt szemébe.
Nem hallottam még ennél szebbet.
– Akkor nem árt iparkodnunk – szólalt meg a levente miközben a forróság ismét úton volt Som torka felé. – Különben nézhetek megint új hátas jószág után.

*dajdajozik - mulat
*véredény - ér
*süvűtő - furulya
*habókos - lökött, ütődött és izgága