Esik a hó

Elmélet eltévedések elkerüléséért

"És Árnyék ettől érezte magát különlegesnek: nem az tette őt egyedivé, hogy emberből tündérré változott; hanem az, hogy egy tündér szerette már akkor is, amikor méltatlan volt a szerelmére."
- Gaura Ágnes: Túlontúl, 348.old

"Egy ölelésben benne van minden, ami csak adható. Minden!"
- u.i., 408. old

Ott álltam a hídon. A hídon, két világ, Tündérország és a Valóság határán, két vonatállomás között, abban az álmokból szőtt, zöld átjárón, amin számtalanszor átjött velem. És amin valószínűleg már soha nem fog. 

Amin már nem is akarom.

Látom magunkat. Látom magam, elkerekedő szemekkel nézni a Dunát, és látom őt, ölelni a derekamat, látom őt engem nézni. Tudom, hogy gyönyörűnek talál. Hogy akkor és ott én voltam a legszebb dolog, amit csak el tudott volna képzelni. Tudom, hogy soha többé nem leszek neki a legszebb. Tudom, hogy soha többet nem fog rám úgy nézni.

Nem változtunk. Én még mindig ugyanúgy Tündérországban élek. Még mindig ugyanúgy fogom össze a hajam, még mindig rendszertelen a napi rutinom, és még mindig minden egyszerre érdekel.

Ő sem változott. Tudom. Még mindig valószínűleg húzza az orrát a túl édes dolgokra, még mindig nem érdekli, mit gondolnak róla mások, még mindig úgy érzi, ő a legokosabb a világon. Talán az is. 

Egyetlen dolog az, ami megváltozott az utolsó átkelés óta. 

Már nem szeretjük egymást.

Ennyi. Nem több, nem kevesebb. Nem lett ő hirtelen minden gonosz megtestesítője, én se lettem hirtelen egy undorító pocsolya. Nem lettünk mások. Azok lettünk, ami mindig is bennünk volt. Csak egyszerűen már nem volt miért elnéznünk a másiknak a hibáit.

Nem szerettük egymást. Legalábbis, már nem úgy.

Most nem a vele közös hídon állok. Azon a helyen ülök, amit bár ő mutatott, de mással közös hidammá vált. Egy sziklán, mely felette van a Valóságon, egyfajta átjáró a Világok között, egy Sziget, amit azok formálnak, akik rálépnek. Van, aki virágokat ültetett belé, más a virágokból koszorút kötött, amit valaki táncolva viselhetett. 

Látom magunkat. Ahogy itt ülünk. Többen, sokfélék, sokfelől, és sokmindenről beszélünk. Talán soha többet nem fogunk itt ülni. Úgy soha többet nem, mint akkor. 

Minden pillanat megismételhetetlen és egyedi. Most, így, ebben a formában, először és utoljára ülünk itt. Ha ki is jövünk, akár egyből holnap, már akkor is más lesz. Ezt tudtuk már akkor is. Az élet változik, és mit tehetsz ellene? Semmit.

Nem tehetsz semmit az ellen, ha már nem szeretsz valakit. Nem tehetsz semmit, ha valaki már nem szeret téged. És ez nem baj.

A szeretet a magyar nyelv szinonímaszótárának mostohagyereke. Egy olyan világból jöttem én, ahol a szeretet sose volt kimondva, mégis éreztem. Nővérem négy éves korom óta egy fán keresztül szeretett engem, mivel kezével ringatni már nem tudott, ágai közé vett fel engem. Anyám nagyon későn mondta ki, hogy szeret engem, mégis, még a legnagyobb viták közben is éreztem, hogy az ölelésében benne van minden.

Állandóan rettegek, hogy meghal, és tovább nem szerethetem. 

Mert anyám lehet rigolyás, lehet néha zsarnok, lehet érzelmileg elérhetetlen, nem érdekel, mert szeretem, és tudom, ő is szeret, de talán ha nem is szeretne, újra és újra meg tudnám szeretni azokért, amiket csinál, amiket tudok róla, ahogy küzd, ahogy a madarakat nézi. Ha csak arra gondolok, évekig elhitette velem, boszorkány, és tud a madarakkal beszélni, mindig boldogabb vagyok. 

A bátyámat is szeretem, mégha ő nem is úgy gondolja. Hiába tévedt most el, nem vagyok rá dühös, csak fáj, hogy nem tudok egy lámpással bemenni érte, és nem tudom megmenteni. Vele sosem volt rendes átjárónk. Tündérországból csak kukucskáltam felé, ő viszont csak akkor kopogott az ablakomon, ha kellettem. De neki ezt is megbocsátom, mert a bátyám. Sose arra volt, hogy nekem szükségem legyen rám.

Rád viszont dühös voltam. Kivel ezen a sziklán ültem. Dühös voltam, mert fájt, mennyire nem látod Tündérország fényeit. Dühös voltam, mert én sötét erdőkön vágtam volna át érted, mert én a kezem egy sárkánnyal etettem volna meg, ha kéred, mert miattad olyan helyekre nem mentem el, mik a részem. 

Nem hogy nem láttad Tündéroszágom fényeit és dalait, látatlanban sem szeretted őket. 

Most viszont emlékeztetnem kell magam. 

Nincs azzal baj, ha nem szereted. Ha nem szeretsz. 

Nekem fájt szeretnem azt, ami ennyire nem szeret. Fájt olyanba kapaszkodnom, ki ennyire megvet. Fájt a sötét erdőbe utánad mennem, majd egyedül elvesznem. Sőt, az is fáj, hogy nem csak elhagytál a sötét erdőben, hanem a fényeket is lekapcsoltad.

De ezzel sincs baj. 

Tündérország megszokta a sötétet. A sötétség puha. Puhább, mint az ölelésed, ami nem engem szeret. Én sem szeretlek már.

Szeretem a szikla emlékét. Szeretem az emlékek keserédes ízét. Hogy észreveszem, mennyiszer csak magadról beszéltél. Hogy engem magadon keresztül meg sose láttál. Szeretem, hogy most is tanultam valamit.

Igazam volt. Semmit sem veszítettem. 

Ha annyi erőt tettél volna a barátságunkba, mint most a fények kioltásába, akkor még mindig szeretnélek? És akkor talán engem, és nem magad szeretted volna általam?

Mit sem számít.

Ülök a Sziklán, iszom a bort, bennem Tündérország egy új világra vál. Saját magát cicomázza kicsit. Új könyveket szerez a könyvtárba. Lejegyzi azt, ami időtálló. Ami fontos. És a szélbe kifújt cigifüsttel kiengedek mindent.

Cholnoky Viktor írja, az a dohányfüst ami megjárja a tüdőt, csúnyább, sárgásabb, mint az, amely csak a szájba hatol. Biztosan azért, mert elmegy a szív mellett, és elviszi a szív terheit. Hát most én világgá kürtölöm a szívem terheit, amiket már én nem is hordoztam.

Mert én csak pontot akarok rakni a végére. 

Nem kell ide szeretet. Egyedül a gyűlölet az, mi az ellenségünk, ami nem a szeretet hiánya.

Talán ha annyit tettünk volna a szeretetbe, mint amennyi most a gyűlöletbe megy... 

Akkor talán most is itt ülnénk a Sziklán. Én pár vágással és hanggal szegényebb, de pár emlékkel gazdagabb lennék. Talán Tündéroszág valamelyik részén most is ez van. De Tündérország nem a valóság.

Hát elnyomom a cigarettát, és tovább állok. Kicsit düllögélek. De muszáj mennem. Annyi érdekes ember van a világban. És én szeretni akarom azt, amit szán nekem a világ.