Esik a hó

Amivel egy üres ember megtölti a lapot

„A szenvedés is luxuscikk. Akinek nincsen túl sok testi szenvedése, az ráér lelkileg szenvedni" – Weöres Sándor

A mai okos emberek azt állítják, hogy a fogantatás pillanatának körülményei nagyban meghatározzák egy ember személyiségét. Sokáig gondolkoztam, hogy miért vagyok ilyen. Miért vagyok ennyire más, mint a testvéreim? Miért vagyok ennyire más, mint a többiek a családban? Anyám azt mondta, egy jól sikerült bál eredménye vagyok. Ebből és az előbb említett teória szerint azt hinné az ember, hogy szeleburdi, vidám és szociális, társaság kedvelő ember vagyok. Még én is elhinném, hiszen a bálok ilyen helyek és ha én egy ilyen környezet eredménye vagyok, akkor a logika azt diktálja, hogy legalább egy nyitott és táncoskedvű ember legyek. Utálok táncolni. Nem vagyok ilyen, nem illettem a tudományba. Egészen addig, míg meg nem tudtam, anyám utál bálozni. Mindig is utált.

Egy kis faluban éltünk, ahol mindenki ismer mindenkit. Pontosabban, mindenki ismer engem: tudja, mikor és hogyan születtem, mi volt az első szavam, hol tettem meg az első lépéseim, én pedig nem ismerek senkit. Mégis miként kérdezhetném meg, hogy „Elnézést, csókolom, maga, aki engem utoljára ilyen kicsi koromban látott, na, igen, ön, kérhetném a becses nevét?" Nehéz ügy, de hála az égnek, nem is kell tudnom a neveiket. Nem kell megszólítanom vagy ismernem őket, sőt, az a jó, ha nem tudok róluk semmit. Mindig megelégszenek annyival, ha mosolygok, csendesen bólogatok mindenre, amit mondanak. Ennyivel mindenki megelégszik mindig, bár, az idős nénik sajátossága, hogy még emellé meg is kell enni, amit eléd tesznek. Senkinek se tűnik fel, hogy hiába eszek meg mindent, nem hízom. Én se igazán tudatosítottam, csak így visszatekintve veszem észre. Nem tudtam, hogy ez nem normális, azt hittem, mindenkinek hasmenése van evés után és rosszul érzi tőle. Ez megmagyarázta nekem, miért akkora öröm a számukra, ha rám tukmálhatták az ételt, hiszen, ha ekkora fájdalommal jár azoknak elfogyasztása, jobb, ha minél kevesebb van belőle a háznál.

Nem értettem, miért mindenki engem akar megmérgezni, de aztán elkönyveltem, hogy biztos azt hiszik, örülök neki. Mármint... Ki ne örülne neki? Valószínűleg azt hitték, meg akarok halni és csak ebben akartak segíteni. Ettől valamiért mindig boldog lettem. Legalábbis, anya azt mondta, a sok sütitől boldognak kellene lennem, szóval azt a meleg érzést, ami ilyenkor szét-szét mászott a mellkasomban elneveztem boldogságnak. Igen, azt hiszem, örültem neki, hogy segíteni akarnak. Boldoggá akartak tenni. Bár, kételkedem benne, hogy megérdemlem azt a sok jót, amit az a sok idős néni adott nekem ezzel. Mindig angyalomnak hívtak, amitől szintén olyan kellemes érzés áradt szét bennem. Az angyalok halottak, legalábbis, az életben még igazából senki nem látta őket.

Viszont aztán eljött az a nap, amikor rájöttem, miért nem jó rám ez a jelző. Felvilágosodásom napja lehetett az. Emlékszem, szilveszter napja volt.
- Esik a hó! – kiáltott fel az egyik gyerek a házunkban. Az ünnepekre mindig sokan voltunk otthon. Unokatestvérek, nővérek és bátyák, nagynénik és nagybácsik hada özönlött el minket. A szobámat is idegenek vették birtokba ilyenkor, én pedig, jó házigazdaként a matracon kaptam helyet. Sosem értettem, miért jó ez. A kiabálások, a civakodások afelett, hogy diós vagy mákos legyen a tészta, amitől aztán, akkori tudásom szerint, mindenki rosszul lett. Nem értettem, miért jó éjszakába nyúlóan ébren lenni, miközben amúgy mindig mindenki azon panaszkodik, hogy fáradt és kialvatlan, most valamiért mégis ébren vannak és értelmetlen játékokat játszanak. Persze, játszottam én is, viszont legtöbbször gúnyos nevetést kaptam ügyetlenségem miatt.

Egyetlen dolgot értettem rendesen: a tűzijátékot. Apám mindig gúnyosan emlegette.
- Felkészülés a következő világháborúra – morogta mindig, ha szóba jött. – Szoktatnak minket a zajhoz, egyszerűen felesleges pénzkidobás az egész.
Én ennek ellenére vártam, még ha el is fojtottam az izgalmamat. A hó nem hozott annyira lázba, mint az éjfél várása, sőt, inkább borzalommal töltött el, hogy a felhők és a havazás miatt esetleg nem fogom látni azt, amit egész évben várok. Mégis kimentem a többiekkel. Utáltam a hideget, de kimentem és értelmetlenül dobáltuk egymáshoz a havat. Utáltam a havat is. Nem vagyok benne biztos, hogy le tudnám írni, pontosan mitől is ez a nagy ellenszenv bennem a víz efféle módosulata iránt, de egy biztos, bennem volt és szégyelltem, mert úgy éreztem, ez nem normális. A normális az az a rajongás lenne, ami a többiekben van efelé a gyilkos iránt, amiben emberek ezrei fagytak már halálra. Talán valami személyes okom is van, így, idősebb fejjel visszagondolva. A hidegre emlékeztet. Arra, ami bennem van és mintha a csontjaimból áradna az izmaim felé. Arra a hidegre, ami az arcomra fagyasztja a mosolyt bólogatás közben, ami megakadályoz abban, hogy megszólaljak.
- Csináljunk hóangyalt! – indítványozta unokanővérem, mikor már arca vöröslött a hócsatától és a hidegtől. Mosolyogva bólintottam és belefeküdtem a hóba, mozgatva a kezem és a lábam. Minden idős asszony angyalkámnak szólít. Miért? Még valahogy mindig nem értettem meg teljesen az összefüggést. Így, ahogy a szárnyakat csináltam jutott eszembe, hogy nekem ilyenek nincsenek. Külsőben semmire se hasonlítok rájuk. Akkor miért?