You And Me

3

Hát az a biosz óra nem telt nagyon unalmasan, mivel a tanárnő kitalálta, hogy párban dolgozzunk és mi választottuk ki a párt. Szóval én nyilván Irinát választottam.

-Na milyen volt? -kérdeztem

-Szörnyű. -sápadt le azonnal -megkérdezte mi a nevem.

-De ez nem szörnyű.

-De az.

-Mert?

-Nem tudtam válaszolni. -sütötte le a szemét kínosan

-Gratulálok. -forgattam szemet mosolyogva

-Na dolgozzuk ki aaa...... Mit? Nem értem. -nézett elég furán a lapra -ilyet ki látott már... Nem is tanultuk...

-Ja. Ezért utálom a biológiát. -mondtam, és elkezdtük csinálni. Végülis, csak egy 8.-as tankönyv kellett volna hozzá... Hehe...

Aztán egy idő után, és sok sok szenvedés után végeztünk. Végeztünk. Mi ketten. Mi.. akik utálják a bioszt. És mégis 42 perc alatt végeztünk. Csoda volt.

-Remélem, mindenki végzett már! -szólalt meg a tanár -mert akkor beszedem a munkáitokat, és elküldöm a tanárnőnek! -ment körbe, és kérdés nélkül vette el mindenki elől a lapot. Aha. Szóval erre csak egy órányi időnk volt. Most már értem.. -most pedig mindenki vissza ül a helyére. -mosolygott kicsit se kedvesen, szerintem én is ugyan úgy mosolyoghattam rá vissza ahogy ő rám. Tehát kicsit sem kedvesen.

A nap további részében nagyon unatkoztam, mivel nem volt semmi történés, maximum annyi hogy zongoráztam egyet, de  nem igazán játszottam szépen, mégis pár ember körém gyűlt. Összesen 3, de nem nekik hanem magamnak játszok úgyhogy végülis mindegy volt hányan vannak ott. 

Aztán hát sikeresen elértük a buszt Irinával, én meg az állomáson átszálltam egy másikra, ahonnan már egyedül utaztam haza. Háromnegyed órát. Éés unatkoztam. De volt zene. ami lefoglalt, szokás szerint full hangerővel szólt a fülemben, sőt még el is nyomta azt a sok önutálkozó gondolatot. Na igen, a zene a gyógyszerem, szó szerint a függőjévé válltam, 2 éve. Amióta a mama elment. Azóta lett minden sokkal rosszabb. De ezt most hagyjuk, mert haza értem. 

A lakás ajtaja előtt elővettem a kulcsom, beleilleszettem a kulcslyukba, majd elfordítottam azt, és az ajtó kinyílt. Majd... Majd beléptem az ürességtől tátongó lakásba.

-Hát szia senki. De jól esik hogy így fogadnak a szüleim.. -mondtam magamnak, majd szemet forgattam. Tudom, hogy nem tudnak itthon lenni. Dolgoznak. De azért mégis már 3 éve egyedül növök fel és szükségem lenne rájuk, mivel még csak 13 vagyok. Tehát nem tudok főzni se, arra nem vagyok képes, hogy egy zacskóslevest megcsináljak rendesen.

Próbáltam feldobni magamat mindennel, például néztem videókat YouTube-on, tanultam, zenét hallgattam, zongoráztam, de... Ennek az lett a vége hogy úgy sírtam a szobámba, mint még soha.

Miért? Miért vagyok mindig egyedül? Miért van az hogy 3 éve még otthonnak nevezhettem a helyet, ahol élek, de most már maga a pokol? Miért nem foglalkoznak velem a szüleim? Miért kell apának ennyit dolgoznia, hogy csak szombaton van itthon? Miért dolgozik anya úgy, hogy teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor megy el, és mikor jön vissza? Miért kell este fél tizenegy.ig dolgoznia? Miért van az, hogy ha haza is jön, rajtam vezeti le az összes feszültséget ami felgyűlt benne? Miért??? Miért kell a bátyámnak legalább 800 kilométerre lennie tőlem? Miért nem lehet egyszer az hogy bárki velem legyen? Miért vagyunk eltávolodva egymástól ha elvileg egy "család" vagyunk? Mi ez? Minek lehet ezt nevezni? Mert családnak nem, az biztos... Miért engem okolnak a szüleim amikor veszekednek? Miért?...

Az a baj, hogy ha egy kérdésre is választ kapnék, még jönne arra a válaszra további 50. Ezért soha nem is mertem semmit kérdezni. Mert van rengeteg kérdésem, és pont ezért nem fogok rájuk soha választ kapni. Soha. A szó, ami az életemet jellemzi. Egy nagy soha. Fogalom. Amikor valami nem fog sikerülni, mert összetörik az álmaidat. Például.

Nem is ettem vacsorát. Nem voltam éhes. Elmentem fürdeni, és lefeküdtem aludni, anya pedig még mindig nem volt itthon. Mert nagyon sokáig fog dolgozni. Azért neki csináltam vacsorát, ha meg akarja esetleg enni valamikor. Meg egy cetlit, hogy a mikróban van. És... Ki tudja mikor, de elaludtam, sírva, ugyan úgy ahogy szoktam.