You And Me

4

A következő hetekben semmi sem történt. De tényleg semmi. Ott voltam, unatkoztam. És csináltam a nagy semmit. Mint mindig. Szoktam gondolkozni. Ha vajon fognám magam és elmennék akkor megváltozna minden? Nem kéne annyit dolgozniuk anyuéknak, igaz? Egyel kevesebb emberre kellene a pénzüket költeniük, és tudnának magukra koncentrálni.

De aztán nem mentem el. Túl gyáva voltam ahhoz. Mindig is, hogy össze pakoljak és menjek. Nem tudtam megtenni. Féltem. Hogy mitől? Azt nem tudom. Öngyilkosságra nem gondoltam. Azon a szinten nem voltam soha. Soha.

Tehát semmi nem történt, a mai napig. Mint mindig, most is felszálltam a buszra, csak annyi volt a különbség, hogy állnunk kellett Irinával.

-Te, egyébként képzeld el... -kezdett el a telefonján kutakodni -ezt nézd. -mutatta meg a híváslistáját

-Úristen.. te... Megszerezted a számát? -döntöttem oldalra a fejem

-Meg ám. -vigyorgott -csak nem tudtam felhívni. Pedig megígértem neki. -konyította le az ajkait

-Ahamm.. értem. -bólintottam, és elmeredtem azon, milyen lenne most Yoongi karjaiban feküdni, és aludni... Milyen lenne biztonságot érezni. Aztán rájöttem hogy hehe, valószínűleg soha nem fog bekövetkezni, de azért jó gondolni rá, főleg úgy, hogy a legtöbb álmomban ő jelenik meg.

Aztán oda értünk a sulihoz, majd megint semmi nem történt. Unalmas órák, aztán délután a hazafelé út, az a hosszú és kínzó táv. Péntek van. Tudom, hogy anya már otthon van. Valószínűleg apa is, mert tegnap mondta, hogy ma korábban fog haza érni. Örültem neki. Végre együtt lehetünk.. Gondoltam én. Ez az öröm addig tartott, amíg be nem értem a lakásba. A mosoly lehervadt az arcomról, amint megláttam anya dühös arcát. Tudtam, hogy veszekednek.

Csak beljebb mentem a lakásba, egyenesen a szobámba. Leültem, arra gondolva, hogy talán ha házit csinálok mint mindig, megúszom. Hát nem így lett.

-Te csak ne sunnyogjál! -nyitotta ki teljes erőből anya az ajtómat, nekem pedig a kezem rászorult a tollra -gyere ki, és szépen mondd meg apádnak hogy egy hülye barom. -mondta halál komolyan, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá

-Ezt ugye nem..? -kérdeztem

-De. Mondd meg neki, hogy az.

-Nem fogom!... -tiltakoztam, hisz akármennyire is nem bánnak egymással (meg néha velem se) emberien, szeretem őket, és soha nem mondanák ilyet rájuk

-Akkor Szabolcs gyere ide, és oktasd ki a gyereked! -ment vissza a konyhába, és én csak hallgattam. Nem emlékszem pontosan, hogy miket mondtak egymásnak.

Annyit tudok, hogy anya 3. szava után elsírtam magam. És ott volt a legrosszabb rész, amikor hallottam, hogy "ez is a gyerek miatt van!". Össze törtem. Ki tudja hányadjára. Azt hittem, haza megyek, és békés lesz a környezet. Megint csalódtam úgy, mint mindig. Egy fél óra után reménytelennek láttam az egészet. Becsuktam a szoba ajtómat, de anya kiabáló hangja nem múlott el. Bedugtam a fülesemet, max hangerőre tekertem, de még így is hallottam. Próbáltam elterelni a figyelmemet arról, miket mond, de ennek ellenére az összes szót jól ki tudtam venni. Egy óra után zokogtam. Nem akart abba maradni a veszekedés.

-MIATTAD VAN EZ AZ EGÉSZ, ÉS A GYEREK MIATT! MAJD SZÉPEN ITT HAGYLAK BENNETEK, AZT LEHET MAJD NÉZNI! -hallottam anyám rikácsoló hangját, aminek hatására mégjobban elkezdtem sírni. Próbáltam halk maradni. Nem ment. Fájt. Még akkor is, ha nem nekem mondta. Nem akartam, hogy itt hagyjon minket -FOGALMAD SINCS, NEKEM MENNYIRE FÁJ! -itt volt az a pont, amikor elszégyelltem magam. Nem figyeltem eléggé anyára, ezért van ez. Ez is az én hibám. Megint elrontottam... Megint miattam nem lehet egy szép napjuk anyáéknak együtt.

-De hát Andi, én-

-NEM ÉRDEKEL! ELMEGYEK! -mondta anyám, és már csak egy táska cipzárt, és egy ajtó csapódást hallottam. Nem bírtam tovább. Úgy kezdtem el ordítani, mint akkor. Fájt. Aztán annyit hallottam, hogy még egy ajtó csapódás. Apa anya után ment... Hallottam még kisebb hangokat, de nem tudtam már őket kiszűrni teljesen. Lehetetlen volt, annyit tudtam, hogy nagyon kiabálnak egymással... Csúnyán beszélnek, és rondábbnál rondább szavakkal dobálóznak. Ez egy család? Tényleg?...

Egy kis idő után nem emlékeztem semmire, csak azt vettem észre, megint egyedül vagyok. Nem tudtam, hol vannak anyáék. Annyit tudtam, hogy este fél nyolc van. Eddig aludtam volna?

Mindegy is. Még egy ajtó csapódás.. aztán még egy. És léptek. Erős, és határozott léptek. Aztán egy olyan ajtó kinyitás, ami heves volt. És egy csattanás. Majd csak annyit érzek, hogy anyám előttem áll, és az arcom pedig fáj, és ég.

-Te vagy a hibás. De megérdemled. -mondta rideg tekintettel, majd kisétált a szobából.

Ami pedig mégjobban össze tört, hogy apa is csalódottan rázta meg a fejét, és elfordult, majd elsétált. Én pedig ott voltam, és fogalmam sincs, mit csináltam.. az arcomhoz kaptam. Majd bekapcsoltam a telefonom, és megnéztem. Nem volt túl szép látvány. Anyám teljes erejéből felpofozott. A szavai jobban fájtak.

Sokkal jobban, mint bármi más.

-Ma nem kapsz kaját. -nem is bánom...

-Jó.. -szóltam vissza halkan -nem is vagyok éhes...

-Helyes. Ne is legyél. -mondta -és nehogy leülj zongorázni mert felkenem a kezed a falra vagy pedig eltöröm. -fenyegetett meg, én pedig lesütöttem a szemem, és bólintottam magamnak. Hiszen be volt csukva az ajtóm, nem láthatták.

És megint. Megint úgy aludtam el, hogy sírtam.