You And Me

5

A következő napon semmi nem történt ugyan úgy, mint alapból. Mint általában. Aztán nagy nehezen elérkezett a biosz óra, ami azért várok, mert.... Mert nem tudom. Egyszerűen idegesít, és megmagyarázhatatlan módon beleszerettem abba az emberebe, akibe nem kéne. Akibe nagyon nem kéne. Mivel ha én boldog lennék, azt bűnnek érezném. Miért is lennék boldog? Ugrjáljak körbe valakit csak azért mert jól néz ki és legyek ugyan olyan neki mint a többi? Egy a sok közül... Inkább nem akarom. Ezért másodszorra is lemondtam róla. Önző dolog, de nem akarok sérülni. Azt nem tudnám kibírni, ha valakiben megbíznák és ő is eldobna.

Szóval, biosz. Igen. Ott tartottam. Nagy nehezen leültem a helyes csávó mellé (most így hívom mert miért ne), aki az asztalt nézte semmit mondó szemekkel. Ismerem ezt a nézést. Ez az a nézés, amikor gondolkodsz. Csak üveges szemekkel. Tudtam, hogy valami bántja. Szavak nélkül értettem meg úgy, hogy rám se nézett. Nem szóltam hozzá. Tudtam, hogy most nem lehet. Én sem szeretem, ha hozzám szólnak ilyenkor. Tudni akartam viszont, mi jár a fejében. De nem tudtam kiolvasni. Csak annyit láttam a szemén, az üresség mellett, hogy szomorú. Segíteni akartam neki. De nem tudtam, hogyan. Nem tudtam kezelni a helyzetet. Ezért csak vissza fordultam magam elé, és hallgattam a tanárt, hogy mit mond. De nem volt érdekes. Újra ránéztem a fiúra. Akinek nem tudom a nevét. De érdekelt. Semmit nem tudtam róla, mégis megtetszett, talán túlságosan is. Aztán olyan dolog történt, amire nem számítottam. Rám nézett. A szeme megváltozott. Nem volt már üres, inkább érdeklődőnek tűnt. Egy pillanat erejéig néztem a szemébe, majd újra elfordítottam a fejem, mert tudtam hogy ez nem jó. És nem is helyes. Elkezdtem rajzolni megint, ami most nem is egy rajz lett... Elkezdtem vonalakat húzni egymás alá, összesen ötöt. Aztán, írtam egy G-kulcsot. Majd 5 előjelet. Aztán elkezdtem hangjegyeket írni, a jobb kézhez. Majd amikor az első sor megvolt, lejátszottam a fejemben, hogyan szól, majd egy 20 perc folyamatos próbálkozás után meglett a bal kéz is. Ezt mind zongora nélkül csináltam. Már megcsináltam majdnem a második sort, amikor a mellettem ülő megszólalt.

-Hogy tudsz hangszer nélkül kottát írni? -kérdezte nyilván halkan, nehogy a tanár meghallja

-Hát csak... Lejátszom a fejemben a hangokat, és.. tudom, melyik hogy szól. Meg melyik akkord mivel szól jól. És ennyi.. -válaszoltam, ő pedig csodálkozva nézett rám

-Wow.. -mondott csak ennyit -megnézhetem?

-Persze. -toltam az ő oldalára a papírlapot, ő pedig figyelmesen megnézte.

-Na jó én ebből semmit nem értek... -adta vissza, én pedig halványan elmosolyodtam

-Nem játszol semmilyen hangszeren?

-Nem. Művészeten vagyok.

-Ohh.. értem. Mármint rajz vagy matek?

-Matek, infó meg fizika.

-Hányas vagy matekból? -csillant fel a szemem azonnal

-Ötös. Szín ötös.

-Uhh az jó. Én is. Mit tanultok?

-Gyökök. -mondta, aztán elkezdtünk beszélni a... A matekról. Majd utána a fizikáról is.

-Vissza térve a matekra... Csináltam egy rejtvényt, amit nem tudok megoldani... -vallottam be kínosan, majd leírtam a füzete aljára a paradoxont.

-Hm.. okos... -kezdett el erősen gondolkozni, majd egy öt perc múlva megszólalt -fogalmam sincs. Ezt te találtad ki? -kérdezte

-Igen.

-Elviszem a matek tanáromnak, hátha... De nem ígérek semmit. -másolta le gyorsan. Egyébként a paradoxonomban bebizonyítottam, hogy 2 hatványainak összege negatív. Ami amúgy lehetetlen. Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy 1=0. De azt is bebizonyítottam már. Na mindegy.

-Oké. Egyébként mi a neved? -kérdeztem

-Hát... -tartott egy kis szünetet -hívj csak Telónak.

-Rendben.

-Téged hogy hívnak?

-Lívia.

-Te nem vagy német. -vágta le azonnal

-Nem, tényleg nem. -nevettem el magam halkan -magyarországról költöztünk ide kb 3 hónapja.

-Ahhoz képest eléggé jól beszélsz németül.

-Köszönöm. -hagytam magamon a mosolyom, amit Irina észre vett, és lesokkolódott kb öt percre.

Aztán még sokat beszélgettünk Telóval, majd egyszer csak kicsengettek. Amit bántam. Mivel jó volt vele beszélgetni.

-Figyelj... Holnap az első szünetben le tudsz menni a menzára? -kérdezte, én pedig bólintottam -oké. Akkor majd ott megmondom, mit mondott a matek tanárom. -mondta, majd el is ment. Én pedig néztem, ahogy távolodik, majd észre vettem azt, hogy Irina egy ideje mellettem áll

-Bocs csak nem akartalak megzavarni titeket...... -mondta vigyorogva, én pedig adtam neki egy tockost cserébe

-Nem volt semmi te hülye. Csak mutattam neki az egyik paradoxonomat, mert kiderült hogy ő matekon van.

-Jaaa... Ahhhaaaaa.... -nézett rám még mindig vigyorogva -azért mosolyogtál.

-Nem. Az... Az nem tudom miért volt, de vedd úgy, hogy nem történt meg.

-Jó jó, persze. -maradt rajta az a levakarhatatlan vigyor

-Mi történt hogy így vigyorogsz?

-Azt mondta, hogy jól nézek ki. -kezdett el rázogatni, én pedig fel sem fogtam, mi történik, annyira magyarázott mindent össze vissza, hogy nem értettem. A szavai össze mosódtak teljesen, már semmit nem hallottam. Azt tudom, hogy muszáj volt leülnöm a földre. Majd a kép is elmosódott. Se kép, se hang, ahogy szokták mondani. De tudtam, hogy élek, hogy ébren vagyok, és hogy ülök. Vagyis, guggolok, és befogtam a fülem. Ennyit érzékeltem a világból. Aztán annyit mondtam szegény Irinának, hogy most hagyjon egyedül. Ő pedig elment. Annyit még láttam. Aztán egy tíz percig legalább ott maradtam. Fájt az összes izmom hirtelen, de főleg az arcom. Az egyik sebem ki is vérzett, amit még tesi órán szereztem kosár közben. A lábamon volt egy heg, ami valamiért most feljött. De nem tudtam, miért.

Nem tudtam, mióta lehettem ott, de egyszer csak minden rendben lett. Aztán körbe néztem. Senkit nem láttam körülöttem, mivel éppen egy olyan helyen voltunk, ahova senki nem jár. De megijedtem. Mert nem tudtam, mi volt ez. Annyira megijedtem, hogy sírni kezdtem. Egyrészt a fizikai, majd a lelki fájdalmaim miatt. A lelki jobban fájt. Sokkal jobban.

És ott maradtam, még jó sokáig. Majd valaki oda jött, de nem tudtam ki az, csak annyit tudtam, hogy előttem állt. Majd leguggolt hozzám, és beszélt. Nem tudom mit. Vagy hogy ki volt. De lenyugodtam. Nem tudtam mit mondott, csak a hangját hallottam. Mert kellemes volt. Egy idő után abba hagytam a sírást, addigra már elment. És még mindig nem tudom, ki volt ő...