Die verfluchten

1. fejezet

Ha egy felnőtt embert fájdalom gyötör gyakori eset, hogy a piát választja vigaszul. Nem mintha ezzel lenne bármi gond. Persze, lehet, a férfi szól belőlem, ennek ellenére ijedségre semmi ok, nem vagyok alkoholista. Csak most, de én csupán áldozat vagyok, szenvedő. A mellettem lévő két üres boros üveg, valamint a harmadik, ami még a Jóisten erejének hála teli van, úgymond hozzám ragadt az ünnepség alatt. Mindenesetre nem ez az első eset, hogy „vizet" lopok egy partin, majd azt az óriási teraszon fogyasztom el a naplemente nézése közben. Ez vagyok én, Stefan Baumgartner. Lazaság ide-vagy oda, azért jómagam sem támogatom az ilyen alkoholista életmódot, de félek, bor és pálinka nélkül nem bírnám ki ezt a napot, fájdalmam oka pedig nem máshol, mintsem a kastély másik felében keresendő, ahol is épp a bátyám, Alfons kinevezését ünneplik. Hazudnék, ha azt mondanám, nem idegesít, hogy mindenki őt imádja már egy jó ideje, körülbelül azóta, mióta megszületett. Tény, sok mindent tett a hazáért, csomó gazfickót elkapott a rendőrségen töltött idő alatt, ám mégis úgy gondolom, én vagyok az, aki többet érdemel, elvégre nem ő merészkedik a falakon kívüli világra. Finom léptekre lettem figyelmes, majd amint észrevettem tulajdonosát szaftos mosolyt húztam a számra, amiből jól látszott, nagyon részeg vagyok. Veronica volt az, a talán egyetlen, de legjobb barátom.
A maga flegma, ám borzalmasan értelmes arckifejezésével nézett egy darabig rám. Barna szemei közt cseppnyi szánalom húzódott, kezei gyorsan megtalálták a boromat, és néhány korty után helyet foglalt mellettem.
- Le akarsz esni, hogy a teraszon ülsz? – nézett rám mérgesen, végül az ez alatti kertre pillantott és hozzátette: - Ide már nagyon kéne egy korlát. - Nos láthatod te is, apámnak volt pénze erre a kastélyra borpincével, de korlátra már nem futotta. Szomorú. – Savanyúan elhúzta a száját, látszott az arckifejezésén, hogy örömmel szabadult az ünnepségről. - Történt valami kihagyhatatlan miután leléptem? - Alfons tósztot mondott, utána pedig a szüleid, és Eleonora is. – Ennek hallatán lassan kihúztam apró kezei közül a bort, és belekortyoltam, annyira nem akartam tudni, vajon milyen szavakkal istenítették a bátyám. – Rosszat érzek Stefan, és tudod jól, hogy az én megérzéseimre lehet hallgatni – tette hozzá hirtelen. - Mit jósolsz, mi jön? - Valami borzalmas közeleg, vihar, és fájdalom. – Megrémültem. Veronica megérzései mindig beválnak, de rosszat eddig sosem jósolt. – Jobb lenne bemenni, esni fog – pillantott az égre. Bólintottam, és nehéz feltápászkodás után besegített a szobába, majd leültetett az ablak mellett lévő székre. Hirtelenjében minden elcsendesedett. Csak ültem, ő pedig állt mellettem. Pillanatok teltek el így, fontos percek vesztek kárba, végül a sógornőm, Eleonora nyitott be ezzel megzavarva a nyugtalan csendet, ám lépését egyből óriási robaj követte, és a némaság még nagyobbá, nyomasztóbbá vált. Eleonora és Veronica mondtak valamit, több dolgot is, de minden szavukat csak tompán hallottam. A nesz betöltötte végül az egész szobát. A bornak hirtelen elment a zamata, a napnak a fénye, és hosszú szekundumok letelte után az utcán találtam magam jó pár rémült tekintet társaságában. „Áttörték a falat, a Maria falat áttörték, végünk!" – hallatszott a tömegből. Egy viszonylag szép környék volt, a kastélyok és a nagyobb házak finoman elszórva álltak, parkosítottan építették őket nagy kertekkel. Az itt élők nem szoktak éhesek lenni, a nélkülözésről fogalmuk sincs. Lassan átadtam magamat a fájdalomnak, azután a földön kötöttem ki a bűntudatommal együtt, amiért nem vagyok ott, ahol most kéne lennem. De nem sírtam, egy férfi sosem sír, csupán rettegtem attól, hogy elveszítem az eddigi kényelmes életemet. Mi tagadás? Félek tőlük, azoktól az óriási fenevadaktól, megeszik az embereket, mindenkit, akit szeretek, és maguk után csak vért és kínt hagynak. Hirtelen vékony, hosszú ujjakat pillantottam meg a vállamon. Hátranéztem, Alfons volt az, már csak ez hiányzott. Még most is tökéletesen nézett ki, izmos testén úgy állt a ruha, mint valami hercegen. Haja hibátlanul belakkozva, szeme semmiféle félelemről nem árulkodott, persze, hisz ő „tökéletes". - Állj fel Stefan, ez nem katonához méltó – mondta egy csepp gúnnyal a hangjában. Bólintottam, igaza volt, így miképpen hitethetném el bárkivel is, hogy megbízhat bennem? Sietve feltápászkodtam és valamiféle utasítás, parancs reményében a bátyámra néztem. Katonai szempontokból is ő feljebb állt nálam. Én egy „egyszerű" közlegény voltam a felfedező osztagnál, míg a bátyám tegnap óta hadnagy a rendőrségnél. Mégis kíváncsi lennék rá, hogy melyikünk kockáztatta többször az életét az emberiségért. - Mi legyen? - Megkeressük az osztagunkat a központban és mindenki elvégzi a neki kiadott feladatot. – Így, hogy ő ezt egyértelműen elmondta cseppnyi szégyent érzek, ez nekem is eszembe juthatott volna. A kastély felől két női alak sietett ki. Eleonora és Veronica, mindketten rémülten, verejtékező tekintettel szaladtak felénk, arcukon a halálfélelem kapott helyet. - Mi a franc van?! – Veronica hangjából egyértelműen ki lehetett olvasni, hogy szorong. Sosem láttam még ilyennek 15 év alatt. - Áttörték ezek a túlméretezett barmok a Mariát. – szegezte le a szemét Alfons, mintha magát hibáztatná emiatt. - Hogy? Az lehetetlen, 50 méteres az az átkozott fal... - Nem tudom – vágott Alfons Eleonora szavába. – De már így is több százan meghalhattak, muszáj segítenünk. Eleonora – karolta át a lányt, aki reményvesztettségét erősen próbálta leplezni. Szép lány volt, bár nem olyan szép, mint Veronica, de egyértelműen dekoratív. Rendkívül hegyes álla tette igazán különlegessé az arcát. Hosszú aranyhaja finoman kontyba kötve, kék szemei, mint a csillagok, úgy ragyogtak. – Menj be a családhoz, ne hagyd, hogy apámon kívül bárki is kimenjen, vigyázzatok egymásra, igyatok egy pohár teát, és ne aggódj, a titánok nem jönnek beljebb. – A nő remegve bólintott, majd az újjait kezdte el piszkálni, abban a reményben, talán attól megnyugszik, végül visszament a kastélyba, helyenként megbotlott. – Veronica és Stefan – fordult felénk. – Ti menjetek a központba az osztagotokhoz, ők elmondják a feladatotokat. - És veled mi lesz? – kérdeztem. Kétségtelenül érdekel, hogy „a nap hőse" vajon ma kit akar megmenteni. - Én, mint hadnagy kiosztom a feladatokat, és az osztagommal a Rose fal környékére megyünk segíteni a menekülteknek. – Gyorsan végigpásztázott minket, majd idegesen kiáltott: - Igyekezzünk! – Sietve bólintottunk, és egy kocsiért rohantunk. - Stefan! - Hirtelen megfordultam, kicsit sem érdekelt mit akar mondani ilyen helyzetben. - Mi van? - Ne hősködj. – Azzal ő is megindult a kocsi irányába.