Die verfluchten

7. fejezet

Az életemet is odaadnám értük, azokért, akiket nem is ismerek. Bár tudom, a második, de különösen a harmadik régió lakói nem mind jó emberek, csalók, gyilkosok, férjek, kik a feleségeiket verik, a bordélyházak szajhái, ám mégis, én bízok benne, hogy mindenkiben ott van a jóság, és éppen ezért, ha kell, az életemet adnám értük. Az elismerés csak felszínes szavak tömege, de látni, hogy az emberek, akiket tudtuk nélkül nap-mint nap megvédek, épségben vannak, az az igazi büszkeség számomra. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, nem szenvedek azért, amiért senkit nem értékel, amit teszek, hisz én is ember vagyok, viszont ezzel együtt katona is, és ezt észben kell tartanom. Elvégre az a dolgom, hogy meghaljak értük.
Az esőt a szél makacsul a szemembe fújta, így csak halványan láthattam, ahogy a naplementés égboltot a sötét felhők mohón eltakarják. Már Tros-tól távolabb is lehetett hallani az emberek sikolyát, néhol egy-egy holttest feküdt, néhány nappal ezelőtt még azokkal az élettelen húsdarabokkal mentünk kocsmázni, sétálni, de most mégis örökké alszanak. Nevetséges, igen, ez már nevetséges, nem csodálnám, ha Vinzent megjelenne mögöttem hangos röhögések közepette és így szólna: „- Te miért nem nevetsz, Stefan, hisz olyan vicces, nemde?! Csak nevetni lehet azon, hogy a világ mennyire gyűlöli az emberi fajt. - Tudod, Vinzent – súgnám oda neki. -, szerintem mindennek meg van a maga oka, mert lehetetlen, hogy mindez csak céltalanul történjen velünk. Gyanítom, az őseink tettek valami olyan dolgot, ami megbocsájthatatlan, és ezért történnek ezek a szörnyűségek." A falat katonák lepték el, ám a félelem, mely kicsapott az arcukra, semmi jót nem jelentett. Oliva-zöld ballonkabátjuk hátán a helyőrség címere ékeskedett. Kezében mindegyik kardot fogott, melyet úgy remegtettek, hogy az majd kirepült a kezükből. Kész öngyilkosság volt akkor a falakon lenni, hiszen kétségtelenül az óriás célja azok áttörése. - M-most mi legyen? – kérdezte az egyik a mellette állótól, aki ugyancsak rettegett. - Várunk. - A halálunkra... - jegyezte meg a harmadik, de a többiek ijedt tekintetét látva megszeppenve a földre pillantott.
Az óriást millió bátor harcos próbálta támadni, de mind hiába, percek elmúltával a bátor hősök holtan feküdtek egy-egy ház tetején, vagy a macskaköves utcán, majd pedig jött a következő osztag, akik megint csak nem jártak sikerrel, és őket újabb katonák követték. Egytől egyig mind a kiképző osztag ifjú tanoncai voltak. Fiatalok, bátrak, ártatlanok és most halottak. Nem, ez nem mehet így tovább – mormogtam magamba, és, mint egy öngyilkosságra készülő barom, a falra ugrottam, onnan pedig egyenesen a titán felé eső oldalra rohantam magam mellett fellökve az összes ott állomásozó katonát. - Nézd már, ennek a kölyöknek nagyon nem kedves az élete, hogy így a vesztébe rohan – jegyezte meg az egyik idősebb tag, majd hozzátette: - Bárcsak én is ilyen bátor lehetnék. Perceken belül elértem a Trost-ot körülvevő fal közepét és farkasszemet néztem az óriással. Az a rémisztő, rideg tekintet, mintha a halállal szemeznék, olyan érzés járt át.

- Na, mi van, te vadbarom? Nem hitted volna, hogy eléd merek állni? – húztam el savanyú vigyorra a számat. Én bolond egy óriáshoz beszélek, viszont gyakorlatilag csak a végzetemre várok. Fenébe a segítőkészséggel – gondoltam.
A titán hirtelen pozíciót váltott, úgy állt be, mintha neki akarna futni a falnak. Nem hittem a szememnek, csak álltam meredten egy helyben, moccanni se bírtam. - Ez neki akar futni a falnak? – kérdezte a mellettem pár méterrel arrébb lévő közlegény a társától, aki félholt módjára bólogatni kezdett. Időm sem akadt felfogni mi is történik tulajdonképpen. A szememben már csak az egyenesen felém rohanó óriást láttam.
Két lehetőség volt, az első, hogy mentem az irhám és a mélybe ugrok, majd a zuhanás felénél a manőver felszerelésem segítségével egy házhoz ugorva kitérek. A másik kezdetben, akárcsak az utóbbi, a kitérésről fog szólni, ám az épülettől továbbugrok az óriás hátára, és megölöm. Ha lenne eszem természetesen az előbbit választanám, de mivel annak tökéletes hiányát élvezem, ezért a második tervet választom. Ennyi volt. Több időm nem maradt felmérni a helyzetet, úgy tettem, ahogyan a szívem diktálta és fittyet hánytam az agyamra. Már csak méterek választották el a többtonnás szörnyet, hogy elérje a falat. Itt az idő, ugranom kell. Senki sem törődött azzal, mit csinálok, ilyen helyzetben egy egyszerű közlegény hülyeségei nem számítanak. Zuhantam és az esőcseppekkel keringőzve éreztem, ahogyan a szél magáévá tesz, ez a szabadság. Egy röpke pillanatig még az is megfordult a fejemben, mi lenne, ha repülnék tovább. Pokolba ezzel a fránya királysággal, és a hülye titánokkal, nem lenne egyszerűbb, ha hagynám, hogy a testemet finoman a vér vörös rózsái lepjék be? Ugorj már a háztetőre, te idióta – hangzott Veronica hangja valami távoli, de meleg és napsütötte helyről. Sietve megráztam a fejemet, mégis mit művelek? Gyorsan eleget tettem a kérésének, így-is úgyis megfogok halni, de biztosan nem egy egyszerű közlegényként. A ház falába a manőver felszerelésem csápjai erősen belevésték magukat, így nekem lehetőségem nyílt egy nagy lendülettel irányt változtatni és egyenesen az órás nyakának ugrani. Veronica lelki hangját a zuhogó eső mohón elkapta, és azt felváltva újra sikolyokat és jajveszékeléseket hallottam. Ennek ellenére az a néhány szava is hatalmas erőt szabadított fel bennem, kardomat a megfelelő pozícióba helyeztem, karjaimban az izom kőkeménnyé feszült. Most vagy soha. Ha sikerülni fog hős leszek, megmentek csomó embert, és megannyi bajtársat.
A szörnyeteg sikeresen áttörte a falat, majd elégedetten megállt, s ezzel rásegített a győzelmemre. Centik választottak el tőle, a szemek mind rám tapadtak, én pedig az adrenalintól túlfűtve támadtam. Milliméterek hiányoztak már csak, ám ebben a percben egy katona jelent meg közvetlenül előttem és miután kezével félrelökött, a titán szeme felé vette az irány s ezzel keresztbe tett életem legnagyobb lehetőségének a megvalósításában. Ki más lehetett volna az, mint a legádázabb ellenségem, a bátyám, Alfons? - Nem megmondtam, hogy ne hősködj, Bauer? – szólt, majd szállt tovább, hogy legyőzze az óriást.