Die verfluchten

11. fejezet

A kórházi percek lassan, vontatottan és fájdalommal fűszerezve teltek. Az éj lágy árnyai önzően belepték az égboltot tündöklő csillagaikkal büszkélkedve. Telihold volt, és fényei beáramlottak az ablakon ezzel megvilágítva a könnyes szememet. Csak ültem az ágyon, mint egy tesznye, tehetetlen vénember, aki halott kedvesét siratja. Hajam kócosan állt, egy-két tincs a szemembe hullott eltakarva ezzel a sötét szobát. Tehetetlen voltam, nem tudtam ezek után, mihez kezdjek az élettel. Úgy érzem elloptak tőlem valamit, amit nagyon szerettem. Gondolataimból pár cipő kopogása rántott ki. A folyosó felől hallatszott és amint feleszméltem már nyílt is az ajtó és két katonai egyenruhás alak lépett be. Tekintetem sietve rájuk meredtek, de amint felismertem a két arcot gyorsan megtöröltem a könnyektől duzzadt szemeimet. Soňa volt az és Andrej, ösztönösen elmosolyodtak azt látva, hogy végre nem alszom. Járásukon látni lehetett, fárasztó napon vannak túl.
- Szia, Csipkerózsa! – Soňa széles vigyort erőltetett, mely még jobban kiemelte a szeme alatti karikákat. Nem habozott egyik sem, Andrej sietve helyet foglalt a széken, ami a sarokban volt míg Soňa az ágyamra ült és anyáskodó tekintettel a lábamra meredt. Magukkal száradt vérszagot és óriásbűzt hoztak be. Az 1. régióból jöttek. Testük sebes, ruhájuk szakadt. Harcoltak. - Az 1. régióból jöttetek? – kérdeztem remegő hangon. - Igen. Evakuálnunk kell az első régiót teljesen, elrendelte az állam. Most mindenkit áttelepítenek onnan a második régióba. - Mindenkit? – meredtem le. Ha az összes menekültet a második régióba szállítják, akkor nem az óriások fogják kiirtani a népet, hanem a járvány és az éhínység. Soňa fájóan bólintott. Bár velük együtt engem sem érintett igazán a dolog, hiszen mi mind a harmadik régióba születtünk, de valahol belül tudtuk, amennyiben visszatér a hatvan méteres óriás (márpedig vissza fog térni), az emberiség megint egy fallal beljebb fog kényszerülni, és elérik a harmadik régiót, a mi régiónkat. - Képzelheted milyen most a második, mint egy hangyaboly... - suttogta Andrej és fejét ziháltan a kezére támasztotta. A fiú a szokásosnál is rosszabbul nézett ki, egész teste verejtékezett, szemeiből könny áradt, mely félúton az arcát beborító testnedvvel találkozott. - Andrej, jól vagy? Soňa sietve a fiúhoz rohant, és vállát finoman megsimogatta. Megváltozott azóta, mióta utoljára láttam. Régebben mindig nagyon férfias volt, de most a gyenge ám felelősségteljes és aggódó nőiesség halvány lángokban égett a szemeiben. - J-jól.. – hazudott. Talán ez a hazugság volt a legnagyobb, amit valaha hallottam, de nem akartam rákérdezni. Nyilván a sok szörnyűség miatt ennyire kótyagos – gondoltam. – Egyébkén Stefan – szólt újra, mintha csak terelni akarná a témát. – Anyád apád tudta nélkül megkért, hogy beszéljelek le a katonáskodásról! Pillanatokon belül a testem egy szoborszerű hústömb lett. Anyám? Az én anyám? A családom azóta elfordult tőlem, mióta megöltem őket, azt a két ártatlant. Attól a perctől fogva mindent kaptam, csak gondoskodást nem, és most az anyám, aki anno képes lett volna megfojtani, félt engem? Szemeim kikerekedtek, egy szót sem bírtam kinyögni, vagy csak a szavak kerülték el a számat? Ki tudja, de mindenesetre meglepett, nem is kicsit. Soňa némán a homlokát ráncolta, és a reakciómat leste. Őt bezzeg nem félti senki, annak ellenére, hogy mégiscsak egy nő. Szemöldökei egyre inkább közeledtek egymáshoz, ezzel megcsúfítva arcát. Az az átkozott mondat pedig már a nyelvén volt, és gúnyosan megjegyezte: - De gáz. A drámai pillanat ezzel sikeresen megtört, Andrej kínjában elnevette magát, és izzadt képét egy kendővel megtörölte. Soňa mindig is ilyen ember volt, szókimondó, cseppet talán érzéketlen is, de legalább őszinte. - Már bocs, de mikor megtudta, hogy a felderítő egységhez csatlakozol, akkor kellett volna óvni téged, és nem most, mikor minden egyes katonára szükség van. - Úgy beszélsz, mintha az ő hibája lenne, hogy féltik! - csattant fel a fiú. Vörös tincsei a levegővel táncoltak, köpete pedig, ami a nagy kirohanása elhagyta a száját, a földre loccsant. Mindenki meglepődött. Andrej ritkán szól bele olyan dologba, amik nem őt érintik. Amikor észrevette magát, sietve visszahúzódzkodott a sarokba, és vörös tincseit lehajtva csak annyit mondott: - Sajnálom. Soňa bűnbánóan elhúzta a száját, és halkan odasúgta: - Ne köpködj... Bár testben a kórházi szobába voltam, lélekben már rég a nappalinkban ültem és anyámmal beszélgettem. Sok mindenről kellene, úgy összefoglalva az elmúlt 14 évről. Lelki szemeimmel elképzeltem, ahogy finom szőke tincseit a teraszról beáramló szellő megpödri és azok ettől millió irányba szállnak. Gyönyörű asszony, ez tagadhatatlan, és ha nem rontottam volna el mindent azzal a fránya gyilkossággal, akkor még szeretne is. - És erre te mit mondtál, Andrej? – zökkentem ki a gondolataimból. - Azt, hogy úgyse fogsz engedni. – Szemeiben tűz égett, mint egy oroszlán, úgy nézett ki vörös hajával és csillogó tekintetével. Akkor, ott még talán azt is hihettem volna, hogy erős, pedig tény, hogy nem az. De akkor mi az, ami életben tartja? – Mindenki gyengének tart bennünket, Stefan. Ez a közös tulajdonságunk. – folytatta. -, viszont ez csak rám igaz. És bár ők elítélnek emiatt, valójában még jóval az egységválasztás előtt felmértem az erőmet. Végiggondoltam mindent, hogy biztosan képes leszek-e rá, és arra jutottam, igen. Van egy fegyverem, nevezhetnénk rossz tulajdonságnak is, és nem más, mint a kíváncsiság. Mivel a harmadik régióból származom lehetőségem lett volna a katonai rendőrséghez jelentkezni, ami tök jól hangzik: A hős, aki igazából szart se csinál, ennek ellenére mindenki tiszteli. Nos, igen, sokak vágynak erre az életre, csakhogy ez a kis hibám, a kíváncsiság, már gyermekkorom óta kínoz. Nekem ugyanis tudnom KELL, hogy mi van ott, ahol 300 évvel ezelőtt az őseim éltek, és mégis miért jelentek meg ők... Éppen ezért, ha kell, megalázkodom, másokra támaszkodok, de addig nem adom fel, míg meg nem tudom ezekre a választ. Részben ennyi lenne az a hihetetlen nagy titok, amiért még élek. A szobában a levegő fagyossá és rideggé vált. Szinte még a leheletem finom gőzét is láttam. Soňa tekintete találkozott az enyémmel. Egyikőnk sem értette, mi történik Andrej-el, most annyira más. A fiú teste remegett, szemei vérben égtek, ám mindezek ellenére nyugodtnak tűnt. Igaza volt, mindenki lenézi őt az osztagból. Ha most fel tudnék kelni egy meleg baráti ölelést adnék neki, majd megpaskolnám a vállát, és egy mosollyal jutalmaznám, amiért ilyen bátor. Ám sajnos mindezt Soňa tette meg helyettem, milyen kár. Bár a fal áttörése hatalmas tragédia, és Veronica eltűnése számomra örökké fájni fog, de egy jó azért mégis csak van benne: új barátokat szereztem. Andrej-el eddig nem jöttünk ki jól, persze ő azt hitte, legjobb haverok vagyunk, de számomra csak egy lerázhatatlan kiskutya volt. Soňa-val viszont mindig jóban voltam, ám barátságnak sosem nevezhettük a kapcsolatunkat. Vinzent pedig már most a legjobb barátom. Csak te nem vagy itt, Veronica, és a hiányod felemészt. Teltek az éjjeli percek, túl gyorsan is. Megnéztük miket rejtenek az ajándék kosaraim, Soňa és Andrej pedig voltak olyan jók, hogy megették az összes süteményt, amit kaptam. Cserébe én elküldtem őket piáért, amit természetesen készséggel hoztak. Mintha csak kocsmáztunk volna egy jót, elfelejtve minden fájdalmat, ami lesújt minket. Kivéve téged, akit képtelen lennék elfelejteni.

***

14 évvel ezelőtt – 719. Május 4. Csúf idő volt. Az őszi esőnek hála az egykor virágzó arborétumot ellepte az ég sok, picinyke könnycseppje. A teraszról csurgott a víz, a fényűző nappali pedig, melyben régen a két elegáns hölgy teázott, ridegnek és barátságtalannak tűnt az éj homályában. Pedig nem volt az. Miért is lenne? Egy álomkastélyban van, díszes bálterem és szép lakosztályok veszik körbe, de most mégis nyugtalanító benne a lét. Csak néhány szolga sertepertélt a drága bútorok között, port töröltek és megigazították a párnákat, mint minden este, ám most rajtuk kívül más is ott volt. Stefan ücsörgött egyedül a kanapén, kezében valami unalmas gyerekmesét tartva. Bár tudott már olvasni, nem lelte nagy örömét benne, szerinte csak szavak halmaza az egész. Az elmúlt időben elég gyakori, hogy egyedül van, a család elkerüli, a dadája meg alszik, abban a tudatban, hogy az úrfi is az álmok világában jár már. Hogy miért nincs ágyban, azt maga se tudja, csak ment, amerre a lábai vitték, csakhogy ez sosem jelent jót. A szolgák befejezték a munkát, és elégedetten, a kezüket törölgetve nyugovóra tértek, nem is foglalkozva urukkal. Stefan-nak nem ez az első virrasztása, a baleset óta sosem tud aludni a bűntudattól. Szegény kisfiú még csak 4 éves, de már is annyi teher nehezedik a vállára, mint egy felnőttnek. Néha elszenderedett, majd újra kinyitotta szépséges, de fáradt szemeit, hogy utána megint csak becsukhassa őket. Nem is csoda, ha nem figyelt fel a háta mögött közeledő veszélyre. Egy női alak villant fel a félhomályban. Finom mozgása, karcsú alakja, hosszú, szőke tincsei olyan jellegzetesek voltak a birtokon, hogy az ember egyből rájöhetett, Sofia az, a fiú anyja. Bár gyönyörű teremtés volt, most nem egy hattyú képében tündökölt, hanem egy varjúéban osont az alvó Stefan felé. Hosszú, kövekkel tarkított ruhája mögött kést rejtegetett, ettől remegett úgy a teste. Már közel járt, pár méter választotta el a kisfiától. Lassan végigmérte kezében a tőr kövekkel díszített fogatját, éles pengéjét, majd Stefan feje fölé emelte. Félelemnek nyoma sem volt a tekintetében, őrület annál inkább. Összeroppant, az tény, de vajon miben, hogy arra vetemedik, megöli a saját fiát? Benne volt már az elhatározás, csak egy végső lökés kellett neki, mikor is vékony karját egy kicsi, csontos kéz visszatartotta. A nő megdermedt, mozdulni sem tudott a váratlan látogató jelenlététől. Csak reménykedett abban, hogy nem a férje az. - Várj ezzel még, anya – suttogta a vékony hang, melynek hallatán a nő lassan visszahúzta a kezét, és a tőrt egy nagy lendülettel a földnek dobta, ami ettől végigcsúszott a kőn, de még ez sem volt elég arra, hogy a kis Stefan felébredjen. Sofia szeme elhomályosult, és a könnyek pillanatokon belül az egész arcát belepték, perceken belül pedig nagyobbik fiának vállán bőgött hangosan üvöltések közepette. – Ne félj, úgy is tönkre tesszük, és még vér sem tapad a kezünkhöz.