Die verfluchten

14. fejezet

A nap fénye erősen besütött a szűk utcába. Dél volt, ebédidő. Egy csinosan felöltözött szerelmes pár haladt el mellettünk a járdán, egymás kezét fogva. Néhány kisgyerek viháncolások közepette szaladt végig a bérházak kapui előtt, hangosan egymásnak kurjongatva, majd amint meglátták, hogy egy elegáns hintó közeleg feléjük, egyből elnémultak és ámulva a benne ülő fejedelemasszonyt bámulták. Vinzent értetlenül meredt rám, valószínűleg bolondnak nézett. Homlokát ráncok csúfították, arcáról eltűnt minden verejték, amitől még komolyabbnak tűnk. Néma csend volt, percek teltek el így. Le szegezte a szemét, végül újra rám sandított, és ez után megint a földre tekintett. Nem tudtam, hogy most agyal-e, vagy csak nem tud mit mondani. A helyzet kezdett nagyon kellemetlen lenni, így beszédre nyitottam a számat, de ő gyorsan megelőzött: - Te – nyögte ki, de hirtelen megbotlott a szavakban. -, biztos vagy benne, hogy ez igaz?Elhúztam a tekintetemet, természetesen a válasz, nem. Hisz ez csak egy reménysugár, semmi több, a fickó szavai elég hihetőek voltak, no meg aztán, még ha hazugság is lenne, akkor legalább megpróbáltuk.

- Nem – feleltem. – De meg kell próbálni, ha a kolosszális óriás visszatér, és áttöri a Rose falat, akkor az emberiség ide, a harmadik régióba kényszerül – Vinzent elsápadt. Még bele sem gondolt, hogy a nagy titán visszatérhet? –, és, ha ez bekövetkezik, az emberiség előbb nyírja ki önmagát, mielőtt ezt az óriások megtennék. A napjaink meg vannak számlálva. Minden egyes szavam igaz volt, de én magam is csak most szembesültem a tényekkel, hogy akár holnap is vissza térhet, és áttörheti a Rose-t. Mind a ketten elnémultunk, Vinzent remegve feldolgozta a hallottakat, mindenki tudta valahol mélyen az igazat, de senki sem merte bevallani magának, ugyanúgy mi se. Tabu volt ez az emberiség számára, egy olyan dolog, amiről nem beszélünk. Mert nem történhet meg. Legalábbis mi balgán ezzel nyugtatjuk magunkat. Ugyan, nincs mitől félned... Mondják az anyák a gyermekeiknek esténként. A falak jók. A falak megvédenek minket. Amíg a falak állnak, addig nem lesz semmi baj. És állni fognak. Állniuk kell. Mert, ha áttörik, akkor az apró kis mécsesünk, az utolsó reményforrásunk is kihuny. Az emberek igénylik a reményt, anélkül élni sem tudnak. A bolond részeg a kocsmában, az öngyilkos fiú az utcán... Ők mind tudták az igazat. Nem voltak se naivak, se ostobák –és pont emiatt a tulajdonságuk miatt vannak ott, ahol. A fiú arca elborult, szája remegett, összekulcsolt karjai pedig lelankadtak. Rám sandított, talán abban reménykedett, csak viccelek, és most készülöm bevallani a csínyt, de nem így történt. Csak álltam előtte csendben, halkan, mondani akartam valamit, jó sok mindent, de elvesztettem az irányítást a hangszálaim felett. - Be állok katonának – mormogta, mire felszegeztem a fejemet, annyira gyorsan, hogy a nyakam is beleroppant. Nem tudtam eldönteni, ez most egy hülye vicc megint, vagy komolyan gondolja a dolgot. A némaság a meleggel együtt fokozódott. Idegesen egy feszült vigyort erőltettem az arcomra, melyben csepp gúny is helyet kapott, majd megpróbáltam kiabálás nélkül tudatni ezzel az idiótával, néhány tényt: - Mond csak, Vinzent – kezdtem bele egyelőre szilárd idegekkel. -, mit szólnál, ha kutya lennél, és nap-mint nap a házadat védenéd minden erődből, gyakorlatilag a házőrzés lenne az életed. Ám egy napon a ház életre kel, és kijelenti, hogy mostantól ő fogja saját magát védeni, hogy esne ez neked? A fiú összehúzta a szemöldökét mielőtt a szokásos jókedvű Vinzent újra bele nem férkőzött volna a testébe. A srác nyilván egy játékként értelmezte a kérdést, ám én komoly jelentést raktároztam mögé, ami – ahogy látom – nem jutott el az agyáig. A buta vigyorát, melyet utoljára dél előtt, a kocsma felé tartva láttam, most megint előhalászta, és büszkén az arcára illesztette, mintha elfelejtette volna, egy nagyon komoly témáról beszéltünk. - Mérges lennék a házra? - Pontosan! – kiáltottam fel. Most legalább megtudom milyen érzés dajkának lenni. Szörnyű. – És mégis miért lennél mérges? - Mert a ház elvette a büszkeségem? Arcomon az idegességtől, és Vinzent sutaságától bizarr mosoly keletkezett, mint egy őrült tömeggyilkos, úgy meredtem a hercegre. Bár időbe telt, hamar leesett neki a lényeg, szájáról lehervadt a mosoly, izmos karjait újra összefonta, és hevesen így szólt: - Tudom, mire akarsz kilyukadni, Stefan, de ha ez a helyzet, akkor nem ülhetek tétlenül a babérjaimon! Muszáj nekem is cselekednem, felfogtad, hogy lehet, perceink vannak hátra? - Még jó hogy! – feleltem feldúltan. – De velem és a többi katonával ellentétben te sokkal hatékonyabb fegyverekhez is nyúlhatnál, mint a katonáskodás! Pillanatra lecsillapodott, és maradék idegességének levezetése érdekében fel-alá kezdett mászkálni a szűk utca kopott kis járdáján. - Mire gondolsz? - Arra, hogy te igazán részt vehetnél az állam dolgaiban. Ha bebizonyítanád az apádnak, nem egy ingyenélő örökös vagy, hanem igenis van benned spiritusz, talán tudnál csatlakozni a politikai élethez, és elérhetnél olyan dolgokat, amikre katonák nem képesek. Intézkedésekre vehetnéd rá a bácsikádat, Arnold királyt. Sőt! – tettem hozzá. Hajam a nedves lett a verejtéktől, szemem vérben forgott, és kezemmel feleslegesen hadonásztam abban a reményben, hatásosabb lesz a kis beszédem. – Mivel a királynak nincsen örököse, ezért elérheted, hogy te magad örököld ezt a címet! Vinzent szeme felcsillant, nem hiszem el, hogy még nem gondolt bele abba, hogy talán ő is örökölhetné a címet. A királyválasztás elég egyszerűen szokott lezajlani, kiválasztják azokat a férfiakat, ritka esetben nőket, a királyi családból, akik képesek lennének az uralkodásra, majd a király, és vele a 7 főtanácsosa kijelöli, ki fogja tovább vezetni az országot. Ezek között az emberek között Vinzent is igazán ott lehetne, ha akarna. Nem is értem, miért nem próbálkozik. A fiú arca kivörösödött, keze remegni kezdett, azt hittem hatok rá, hogy igazat ad nekem, és ezzel a kis szónoklattal motiváltam. De nem éppen így történt. Vinzent lassan mély levegőt szívott be tüdejébe, nem tudtam, most erőt vesz magán, vagy csak ideges. - Látom, nem értesz engem, Stefan, pedig azt hittem rögtön leesik. - Leesik mi? – húztam össze a szemöldökömet. - Leesik az, hogy én baromira nem vágyok a fejedelmi életre. Ez az egész színjáték is azért van, mert egyszerűen kezdem megelégelni a herceg szerepet. Inkább lennék egy egyszerű kocsmáros fia, mint az, ami most. – Leszegezte a szemét, a tekintete elsápadt. Szavaira csak ráncolni tudtam a homlokomat, nem értettem az egésznek az okát. Jómagam is nemesi családból származom, mégis... azt kell, hogy mondjam szeretek nemes lenni – csak a családomat nem kedvelem - . Vinzent értetlenségemet látva olyan nagyot sóhajtott, hogy majdnem beleremegett a föld, mégis arcán nem a harag, hanem a fájdalom kapott helyet. – Stefan, sosem voltak igaz barátaim. Te vagy az első olyan ember, akinek a szemében nem azt látom, mint a többiekében. Te nem azért vagy velem, és nem azért mentettél meg, mert a királyi család tagja vagyok, hanem... - A hangja elcsuklott, egész teste elsápadt, rossz volt rá nézni. – hanem – ismételte meg magát. -, azért, mert barátok vagyunk! Lesütöttem a szememet, magamban már tudtam, hova akar kilyukadni. - A barátom vagy, Stefan, és a te barátaid most már az enyémek is. Elhiszed, hogy ha tudnák, tényleg én vagyok a herceg, szóba se állnának velem? Szavai hallatán a lelkiismeret furdaláshoz hasonló érzés járta át a testemet. Hallottam, mit mond, és értettem is, de válaszolni képtelen voltam rájuk. Szégyelltem, hogy eddig bele se gondoltam, vajon miért csinálja ezt a színjátékot, hanem egyből haragudni kezdtem rá. Kék szemeibe meredtem, nem hazudott, legalábbis a tekintete igaz volt. Mindezek ellenére én akkor sem akartam hazudni Soňaéknak, és ezt vele is meg kellett értetnem. - Egyezzünk meg – mormogtam halkan. -, hagyom, hogy teljesen összebarátkozzatok, és nem mondom el, ki vagy valójában, de csak akkor, ha megígéred, végül bevallod nekik az igazat. Némán figyeltem a reakcióját, szemein látszott, valahol egészen máshol jár. Gondolkozott. Nem értettem min kell ezen annyira agyalni, csak egyszerűen mondjon egy „okét" és kész. Alig futott át agyamon ez a gondolat, mintha csak látná, mi van, az elmémben nagyot bólintott, és csak ennyit mondott: - Megegyeztünk. A nap további részét külön töltöttük. Nekem magány kellett, neki pedig a társaság. Végezetül is örültem annak, hogy a titkos pince témát ejtettük, nem lett volna szabad elmondanom neki a dolgot, de ha az ember a nagy titkokat megtartja magának, belebolondul. Ami Vinzentet illeti, csak reménykedni tudtam, nem gondolja komolyan, hogy beáll a sereghez. „Nem, biztosan csak nagyzolni akart, tuti nem áll be..." – hitegettem magamat, ám mindez sikertelen volt, mert mi van, ha mégis? Délután a városban kóvályogtam, semmi célom nem volt, csak menni, egyenesen, jobbra, balra, de még véletlenül se vissza. A napnak egyre halványodott a fénye, az ég pedig vöröslő színekben pompázott. Esteledett. Lassacskán az utcákról fogytak az emberek, mindenki hazament, épp itt volt az ideje, hogy én is tovább álljak. A hintók ilyenkor szinte felsorakoznak az úton, gyerekjáték volt találni egyet magamnak, ami hazavisz, már ha azt a helyet lehet otthonnak nevezni. A kocsi belsejét puha kasmír színű ülések lepték el, melyekre a lenyugvó nap fénye halványan rávilágított a cseppnyi ablakból. Nem hosszú a hazaút, alig fél óra, de éppen elég az elmélkedésre. Finoman a hintó puha, bőrrel borított falának dőltem, és a tájat bámultam. Eszembe jutott, hogy másfél hónap után most megyek először haza, nem mintha az ottaniak nagyon hiányolnának. Mikor elhagytam a házat még Veronica is mellettem volt, de most már ő sincs. Érdekes érzelmek kerítettek hatalmukba, de nem voltam szomorú, inkább csak a kedvem vált melankolikussá. Fel kell dolgoznom a halálodat, Veronica – gondoltam. – Más különben nem megy... semmi. A nyakamban lustálkodó madzagon lógó kulcs akadt a kezembe. Régi volt, egy roppant régi rézdarab, mégis benne lenne az emberiség jövője? Komikus, hogy ilyen kicsi dolgok, ennyire sokat számítanak. Vajon most ebben a pillanatban hány ember élete múlhat rajtam? Ha fognám, és kidobnák az ablakon ezt a kulcsot, vajon mennyiben változtatnám meg a jövőt? Rettegtem belegondolni mekkora nagy felelősség nyomja a vállamat, de nem menekülhetek el tőlük. Elhatároztam, ki fogom nyitni azt az átkozott pincét, és megmentem az emberiséget.