Die verfluchten

2. fejezet

A központba beérve az óriási káosz még engem is meglepett, pedig elég nagy felfordulásra számítottam. Mikelben volt az épület, első ránézésre egy erődnek tűnt, ám az embereknek egy jó ideje már nincs szüksége erődökre, falakra annál inkább. A vár udvarában álltunk meg, és tétlenül vártunk. Alfons rég eltűnt a tömegben, egyedül Veronica maradt mellettem. Rémülten rásandítottam, istenem, lehet, hogy ezt a nőt most látom utoljára? A finom egzotikus vonásai, a dús, sötét haja, a karcsú, de magas teste, barna bőre, tökéletes. Az izgalomtól az ő arcán is verejték jelent meg, ám hazudnék, ha azt mondanám, ez nem tette még vonzóbbá. - Katonák vagytok? – kiáltott felénk egy tizedes, mire gyorsan bólintottunk. - Osztag? - Felderítő – Ebben a pillanatban éreztem igazán a kijózanodást. Az italnak már semmi nyoma nem volt bennem, azon kívül, hogy a fizikai képességeim jelenleg a nullát ütötték. A tiszt egy pillanatig gondolkozott, végül így szólt: - Menjetek átöltözni és keressétek meg a tizedeseteket. - Igenis! – mondtuk, azzal villám tempóban a várban lévő öltözőkhöz igyekeztünk. A vár belül elég elegáns és szép volt. Persze nem olyan, csaknem a királyé, egyértelműen bármelyik polgár ellakna benne szívesen. A díszes kőfolyosókon a falakat festmények díszítették különböző hadvezérekről, de néhol egy-egy király is helyet kapott. Az arcukon semmi vigyor, érdekes, ha majd nekem is lesz portrém, talán a festő engem is megkér, hogy a világért ne kanyarintsak egy szerény mosolyt se. Már ha apámnak nem fogja sérteni ez a büszkeségét, hisz ő szerinte én még örökséget sem érdemelnék. Kedves. Lépcsőről lépcsőre – folyosóról folyosóra haladtunk, sietnünk kellett, hisz kevés az idő, de sok mindent kell tenni, ám a tömeg lelassított minket. Végre elértünk a szekrényszobához, ahol minden itteni katonának volt a szekrénye. Először egy körszoba tárult elénk, négy egymástól levegősen elszórt ajtóval és egy szűk ablakkal. Minden bejárat egy osztagé volt, az első az edző osztagé, a második a helyőrségé, a harmadik a katonai rendőrségé és az utolsó pedig a mienk, felderítőké.Sietve beléptünk egy megint csak tágas szobába, mely immár két ajtót választott el. Szét kellett válnunk. Mielőtt még elindultam volna a férfi öltöző felé vezető átjárón, Veronica hirtelen megfogta a kezem.

- Jól vagy, Stefan? Keményen berúgtál, talán jobb lenne, ha... - Jól vagyok! – szóltam, azzal elengedtem a kezét, és rohamléptekkel beléptem. Nem volt idő kecmecre. Megint egy tágas szoba, de tripla akkora, mint az előzők együttvéve. A velem szemben lévő falon egy hatalmas ablak volt, ami a városra nézett. Két szintes szoba, egy körfolyosó a második szintjén, és a falaknál végig szekrények dupla sorban, előttük padok. A sok katona egymást lökdöste, a szoba mellett lévő zuhanyzó pedig kész hangyabolynak tűnt a forgatagban. Sietve előkaptam a kulcsomat és futólépésben megkezdtem az öltözködést. Az egyenruhánk egy barna dzsekiből, aminek az úján, a hátán és a mellén is szerepel az adott osztag címere, egy fehér nadrágból, valamint egy barna térdig erő csizmából és olyan derékra köthető kendőből állt, ami nagy részben a 3D manőver felszerelés felvételéhez szükséges. A dzseki alá egy inget vettem fel, majd rohantam volna a tizedeshez, ha valaki le nem szólít. - Stefan! – kiáltott egy hang a hátam mögül. Andrej volt az, Andrej Miloslav, a gyerek, aki rám van szállva. Kis újonc ez az első éve az osztagban, de ölne is azért, hogy elismerjék. Egyből felismertem amint megláttam a magafajta nyeszlett és görnyedt testét. Vörös haja kócosan állt, mintha nem ismerné a fésűt, szeplős sápadt arcán egy gyenge mosoly jelent meg. Vigyorgós gyerek, de most még ő sem tudott olyan vidám lenni, mint mindig. Kék szemei a félelemtől csillogtak, bolond, aki most nem fél. Rögtön odasietett hozzám, majd így szólt: - Botrány, ami itt van, nem gondolod? - De, éppen ezért gyere, siessünk megkeresni Aruel tizedest. – Azzal, mintha ott se lenne gyorsan hátat fordítottam, és végigrohantam szobáról-szobára, folyosóról-folyosóra, eközben persze Andrej kiskutya módjára követett. Az udvaron, ahol egy futópálya is helyet kapott, volt az osztagsorakozó. A tegnapi kinevezések miatt ma mindenki ünnepelt, és ezért a létszám eléggé megcsappant, de végül is annyi baj legyen, az osztag többi része úgyis a Mária és Rose falaknál van. Hamar elvettünk az egy asztalra kikészített 3D manőver felszerelések közül egyet-egyet és miután magunkra tettük beálltunk az osztagunk oszlopába kettesével. Nagyokat nyújtózkodtam, hogy megtaláljam Veronica-t, de ő hátulról lepett meg. - Ne félj, Stefan, megvagyok – suttogta a fülembe és figyelt arra, amit a tizedes mond. - Aki nem tudná, ma egy olyan nagy tragédiának vagyunk a részesei, amire eddig nem volt példa. – Lassú köröket tett meg a kettes oszlop körül, hogy mindenki hallja. – A Mária falat egy 60 méteres titán áttörte! – Alig volt olyan, akit meglepett volna a hír, egy fiú és egy lány adott csak hangot a meglepődésüknek, valaki bekiabálta: „Átkozott óriások!" Ám a tizedes leintette őket. – Ha pánikolunk, az nem vezet semmi jóra, éppen ezért, kérlek titeket, hogy kövessétek az utasításaimat. Először 3D manőver segítségével 4 csoportban átszeljük a régiókat és az átjáró városokat, egészen a Mária fal által bezárt területre. A négy osztag különböző irányba fog menni. Gyors tempóban kell haladnotok, de nem annyira, hogy elfáradjatok, mire odaértek. Több órás az út, erre készüljetek fel. Amint a veszélyes régióba érünk a mi feladatunk egyedül a polgárok mentése és az óriások irtása lesz. A régió négy városa, Evukodor, Meretne, Stella és Rona, a 4 csoport ezekbe fog majd menni – mondta és kiválasztott négy vezetőt, köztük Veronica-t is. Nagyot nyeltem, csak reménykedni tudtam, az ő osztagába kerülök, és meg tudom védeni, de persze nem úgy sültek el megint a dolgok, ahogy én azt terveztem. Tibor lett a vezetőm, bár már kadét korom óta ismerem őt, sosem jöttünk ki jól egymással, ami ebben az esetben probléma lehet. Szerencsére Andrej mellettem volt, nem mintha ez nagyon növelte volna a biztonságérzetemet. – Tibor csapata! – fordúlt felénk Aruel. – Ti Evukodorba mentek. - Evukodorba?! Engem ne küldjön oda tizedes! Újoncoknak való az a hely, én sokkal inkább... - csattantam fel, de még mielőtt be tudtam fejezni a mondandómat, gyorsan a szavamba vágott. - Nincs ellenkezés közlegény, maradsz Tibor csapatában. – Azzal továbbment, csak fél füllel hallottam, Veronica csapatát Meretne-be küldte, az alig másfél óra Rona-tól, ahol áttörték a falat. Összeszorítottam a kezem, de mint ahogy Aruel is mondta, nem ellenkezhetek. - Jól vagy, Stefan? – kérdezte remegő hangon Andrej. - Én jól. – mondtam mire lassan bólintott, csak rákellett nézni a srácra, és lerítt róla, retteg. Finoman megpaskoltam a vállát, azt próbáltam neki sugallni, hogy minden rendben lesz, mire kicsit megnyugodott. Nem volt oka félni, Evukodorba még biztos nem értek el az óriások, ha meg igen, majd vele leszek és megvédem. - Van kérdés?! – kiáltott a tizedes, melyet síri csönd követett. Ezt látva rögtön folytatta: – Akkor minden osztag induljon meg a célállomására. – intett. – Az Isten legyen veletek.