Egymillió fontos bébik | ✓

10.1 Házassági fogadalom

The Monocle Café, London, március vége

Miranda az asztalnál ült, és nyugtalanul dobolt az üdítője üvegén. Egy zsákutcába hajtott be, ahova a saját elhibázott döntései kergették, és az életre nem szereltek rükvercet.

Ott lebegett a szeme előtt Katie megrettent ábrázata. Mindent összerakott, túl okos kislány volt hozzá. Az apja lánya... És most rájött, az anyja egy hazug semmirekellő, aki még arra se képes, hogy hűséges maradjon az apjához.

Vagy csodával határos módon mégis elhitte Miranda meséjét, és mostantól nem tehetett mást: hazudik, megállás nélkül, valahányszor a családja közelébe kerül.

És ugyanúgy hülyíti tovább Damient is, ugye? Hiába minden eltökéltsége, amikor meglátja a lezser mosolyát, meghallja a bókjait, ugyanúgy képtelen lesz eléhányni az igazságot, mint az előző két alkalommal. Olyan volt neki, mint egy drog, többet és többet akart a társaságából, de csak a saját önző természete miatt. Damien segített neki felépíteni egy életet, ami semmiben sem hasonlított az igazira. Egy magabiztos, sikeres nő képében tetszeleghetett, akinek összetörték a szívét, és nem ő taposta meg másét. Egy olyan nőt testesíthetett meg, akiért érdemes küzdeni, aki mellett érdemes kitartani. És Damien egyelőre rendíthetetlenül kitartott, miközben egyre jobban, egyre zavaróbban megnyílt Miranda előtt. A nő már betéve tudta az összes unokahúga és öccse nevét, a teljes baráti körét, a kutyája kedvenc sétahelyszíneit, a fájdalmas szakítását az egyetemi szerelmével... Egy rendes férfit ismert meg benne, olyasvalakit, akivel más körülmények között talán kialakulhatott volna valami közöttük. De Mirandának nem ezért kellett, erre már az első randinál rájött, a következő pedig csak még inkább megerősítette benne. Minden mozdulatában és cselekedetében Leytont látta: vagy egy régi emléket idézett fel, vagy a sóvárgást, hogy erre nekik miért nem volt lehetőségük.

Miért volt mindenki ilyen normális körülötte, csak ő egy patkány?

Damien egyértelműen többet érdemelt annál, mint hogy Mirandára fecsérelje az idejét és a pénzét.

– Miranda! Micsoda meglepetés, hogy te érkeztél előbb – kapta fel a fejét a hangra a nő, és mielőtt feleszmélt, Damien már odahajolt hozzá, hogy röpke csókot adjon az arcára. Összerezzent, mint minden alkalommal, amikor a férfi hozzáért. – Hűha, kicsit zaklatottnak tűnsz. Nehéz hét? – vetette le a magát a székbe Damian. – Képzeld, híreim vannak!

– Milyen jellegűek? – kérdezte Miranda, mert egy gyáva görény volt, és továbbra sem tudott előhozakodni az igazsággal.

– Említettem, hogy megfelelő befektetést keresek az örökségemnek, és több lehetőség között is vacillálok egy ideje...

Igen, említette már az első találkozójuk alkalmával. Akkor verte Mirandát először mellbe, hogy valamiért mágnesként vonzza a harmincas multimilliomosokat.

– Ezek szerint megszületett a döntés?

– Úgy néz ki – bólintott Damian. – Nem húzhatom tovább az időt, az apám le se száll rólam, kezd az idegeimre menni vele... És képzeld, épp te segítettél döntést hozni!

– Igen...? – kérdezett vissza Miranda habozva, mert nem emlékezett rá, hogy valaha is tanácsot adott volna Damiennek a dologgal kapcsolatban..

– Mint szakmabelinek, gondolom, nem cseng ismeretlenül a LÉN név, ugye?

Nem mondhatta komolyan...

– Egy óriási tervezőiroda, csupa angol tulajdonossal, amolyan felfutott családi cég. Nemrég volt ott egy igazgatóváltás, és elég... fura figura került az élre, tipikusan a munkájának élő, merev ember, de tetszik, amilyen irányt képzel maguknak. Képzeld, őt is érdekli a környezetvédelem, és nem csak kirakatszinten, még az életmódjában is megjelenik!