Az angyal érintése

I. fejezet

Az iskolacsengő fülsüketítően jelezte a diákoknak, hogy itt volt az ideje helyet foglalni a padokban. Az őszes hajú, a sok évnyi tanítás kissé görnyedt hátú tanárnő rendezett osztályterembe lépett be. Felállva köszöntötték őt a tanulók, bár a háta mögött mindenki csak „Őszinek" gúnyolta Erzsi nénit. A diákok egyedül ültek a padokban. Legelöl egy szemüveges fiú izgatottan, már-már idegesen csapdosta össze térdeit a pad alatt, miközben nézte, ahogy Erzsi néni a karcos, zöld táblára kanyarítja remegő kézzel az egyenlet együtthatóit. Hátranézett a fiú. Rajta kívül az összes osztálytársa unott képpel bámult előre.

­– Valaki meg tudná oldani a fenti egyenletet? – hangzott el a kérdés a tanárnő részéről, a válasz azonban a némaság volt. – Senki sem? Tényleg? Pedig ezt már vettük, hetedikes anyag. Nos, valaki? – A szemüvege mögül a tanárnő bőszen fürkészte a tanulókat, ám a legtöbbjük a könyvek mögé bújtak. – Dávid, esetleg te? – Dávid visszanézett. Annyit vett észre, hogy Erzsi néni szeme ráragadt, mint iskolapadra a rágógumi. A fiú azon nyomban lesütötte a szemét. Kezébe vette kedvenc ceruzáját, mely ide-oda táncolt az ujjai közt. Lábai még gyorsabban kezdtek el járni. – Te biztosan tudod – A fiú bólogatott.

– Huszonnégy – suttogta.

– Hangosabban, légy szíves!

– Huszonnégy!

– Így van, helyes! Örülök, hogy egyvalaki megértette! – Dávid az orra alatt egy picit elmosolyodott, lábai már lassabban jártak oda-vissza.

– Stréber! – hangzott a bekiabálás a hátsó sorokból. Dávid egy pillanatra megint hátranézett. Persze, hogy ő volt az, pedig csak a második óra volt. Karcsi a hosszú évek alatt se tudta megunni a beszólogatásokat. Dávid nem tett egyebet, csak készült az órára. Csak ennyi volt a bűne. Fújt egyet. Ránézett az órájára, amely még csak kilenc órát mutatott. Hosszú lesz még ez a nap, akárcsak az összes többi. Pedig érdekes dolgokat is vesznek az órákon, de így nem lehet figyelni. Dávid már nem is mert mindig figyelni. Lehajtotta inkább a fejét és úgy próbálta hallgatni a tananyagot, hátha így kevésbé szólítják fel és megúszhat egy–két ilyen kommentet. Ám nem vált ez mindig be, sőt. Alkalmat mindig találtak rá. Valaki mindig beszólt neki.

– Karcsi, elég legyen! Mit szólnál ahhoz, ha majd Dávid mondana neked ilyeneket, miközben a hamburgerét rakod bele a kisdobozba? – szólt vissza Erzsi néni.

– Ja, kapna egy kis bucit a szeme alá! – Egy pár gyerek nevetésbe tört ki.

– Csend legyen! Vegyük át még egyszer! Ha az x az ismeretlen, akkor az együtthatókat... – Erzsi néni visszafordult a táblához és lassú mozdulatokkal magyarázta az egyenlet megoldását. Az osztály egésze sóhajtott egy nagyot. Szinte hallani lehetett, mennyire nem akarják ezt a matekórát. Dávid sem tudott figyelni, de nem a többiek miatt. Ő ezt már rég megtanulta. Unatkozott.

Elővett egy üres rajzlapot és kedvenc 2B-s ceruzájával rajzolni kezdett. Egy mező vonalait, alakját varázsolta a félkemény papírra, benne az állatokkal, nyulakkal, verebekkel, békákkal. Rendkívül ügyesen rajzolt, alkotásai szinte életre keltek a lapon.

– Dávid, mit csinálsz? – kérdezte Erzsi néni

– Csak a házunk melletti kis mezőt rajzol...

– Jól sejtettem, hogy nem figyelsz. – A tanárnő megállt és egyenesen a fiúra szegezte szúrós tekintetét. – Talán unalmas lennék neked?

– Öö... nem... de ezt már tudom – válaszolt halkan és lesütött szemekkel.

– Nem érdekel! Az én óráimon nincs kivételezés! Mindenkire ugyanaz a szabály vonatkozik! Rakd el a dolgaidat és figyelj rám! – Dávid letette a ceruzát és berakta a táskájába a rajzlappal együtt. Lábai megint elkezdtek az asztal alatt járni. A hátsó sorokból kihallattszódott még egy „Nyomi" gúnyolódás is. Dávid sóhajtott egy nagyot. Csak egy újabb átlagos nap.