Az angyal érintése

II. fejezet

A hétvége gyorsan eltelt és az osztálytársak ismét az iskolapadokban találtak magukat. Látszólag életkedvüket nem törte meg, hogy újra itt vannak. Mindenki széles mosollyal mesélte egymásnak a hétvégi fagyizások, mozizások, bulik élményeit, még Orsi is csillogó, kék szemekkel részletezte barátnőjének a hétvégéjét. Mindenki, kivéve Dávidot. Ő csak hallgatta a többieket, egyedül ülve a padban, arcát karjába temetve. Csak néha-néha tekintett fel végtagjainak börtönéből. Abban a pár pillanatban vette észre, hogy Orsi felé tart.

Ráköszönt a fiúra, ő azonban csak egy mormogással válaszolt, amit alig lehetett hallani. Szája is a két keze közé volt betemetve. Orsi még egyszer ráköszönt, de Dávid még csak nem is mormogott. Orsi megérintette a fiú vállát, enyhén meg is lökte, de semmi. Talán Misiben is több élet lehetett az ivartalanítás utáni ébredésből, mint benne.

– Dávid, minden rendben? – kérdezte Orsi, a válasz azonban hallgatás volt a fiú részéről. Még csak felé sem nézett. – Hahó, hallasz engem?

– P-persze. – sóhajtott Dávid.

– Biztos?

– Igen, igen.

– Nem hiszek neked. Valami nem stimmel.

– Oké minden.

– Nem, nem. Még csak rám sem nézel. – Dávid enyhén oldalra fordította tekintetét. Pont annyira, hogy csupán a szemöldöke látszódjon ki karjai közül, de az is csak egy pillanatra.

– Így jó lesz?

– Egyáltalán nem. Kérlek, nézz rám! – Orsi hajthatatlan volt.

– N-nem, nem szeretnék most.

– Dávid, bennem bízhatsz. Mondd el, hogy... – Orsiba belefojtotta a szót a csengő. Angolóra kezdődött.

Kati nénit felállással köszöntötte az osztály. Köszöntéskor a szokás az volt, hogy minden diák a tanár szemébe nézett. Még Karcsi is betartotta ezt az íratlan szabályt. Kivéve Dávidot. Ő lesütött szemmel az asztalát nézte, de senki sem szólt érte. Senki sem szólt, hogy: „Hé stréber, bejött a tanár". Senki. Pedig biztos, hogy valakinek feltűnhetett. Ha másnak nem, Kati néninek biztos, ő mindent észrevesz.

A tanóra javában folyt, éppen a befejezett igeidőt magyarázta a fiatal tanár, mikor Kati néni megbökte Dávid vállát. Dávid csupán egy pillanatra tekintett fel, majd visszafordult és az angolkönyvét bámulta üres tekintettel, miközben arca továbbra is a két kezének rejtekébe temette el.

– Dávid, minden rendben? – kérdezte Kati néni, a fiú viszont nem reagált. Se válasz, se testbeszéd. Semmi. – Dávid, minden rendben? – Dávid végül bólintott fejével. – Biztosan? – A fiú megint bólintott. – Nem voltál meggyőző. Kérlek, felelj is! – Dávid ismét csak bólintott.

Talán békén hagyja őt, talán most az feladja és nem kérdezgeti tovább. Szívesebben futott volna tíz kilométert szakadó esőben Dávid, mint hogy most itt üljön, Kati nénivel a feje fölött.

– Kérlek, nézz rám! – kérlelte a fiút. – Dávid, kérlek szépen, nézz rám! – A kamasz végül megadta magát és felnézett. Hiába, Kati néninek nem tudott ellentmondani. Valahol belül, talán nem is akart.

– Így jó lesz? – kérdezte Dávid gépiesen.

– Per...persze, jó lesz. – Kati néni arca megmerevedett, látszólag fennakadt benne a szó. A kezében lévő krétát kettétörte. Meglátta, ez nem kétséges. Lehet, hogy annyiban hagyja.

A csengő végre véget vetett a tanulók kínszenvedéseinek, akik alig várták, hogy elhagyhassák a termet. Az angol tanárnő mindenkit azonnal elengedett, kivéve Dávidkát. Odament hozzá és lassan lehajolt. Megkérte őt, hogy tegye le mindkét kezét a pad alá. Mivel már senki sem volt rajtuk kívül a teremben, megadta magát a kérésnek.