Az angyal érintése

V. fejezet

Dávid becsukta naplóját. Sóhajtott. Végre ez a reggel más volt, a legjobb értelemben. Ránézett a bal karjára. Az A betű nem volt jelen. Biztos, hogy nem álmodta.

Felöltözött, majd lement reggelizni. Édesanyjának nem mesélt a tegnap estéről, de nem is kellett, hisz a nyomai egyértelműen ott ékeskedtek az arcán, az angyal érintésének ellenére is. Ildikó Dávidra nézett, ám nem mondott semmit. Visszafordult a konyhapult felé és folytatta a szendvicsek készítését. Ugyan mit is mondhatott volna? Hogy már ismerik Jánost? Hogy ez csak egy újabb fejezet? Különben is, hiába próbálta volna kérdőre vonni édesapját édesanyja, János már nem volt otthon, ezt a kint hagyott pálinkásüveg is elárulta. A reggeli után Ildikó elvitte Dávidot a suliba. Egy puszit nyomott a homlokára és már ment is tovább a boltjába.

Az iskolában szerencsére nem történt semmi szokatlan, hála az égnek mondhatni monotonan telt el. Szerencsére Karcsi aznap nem ment be, tán ez is lehetett az egyik ok. Valóban szerencséje volt Dávidnak, ugyanis egész nap a karját vizsgálgatta. Érezte a bőrén az érintés nyomát, a bizsergető melegséget, de az A betű még mindig nem akart megjelenni.

Orsi észrevette a szokatlan viselkedést, kérdezgette is Dávidot, hogy netán bárányhimlője van-e. Dávid azonban elterelte a témát, a háziról kezdett beszélni. A fiú még nem szeretett volna mesélni az álmairól, az idegenről, a betűről. Félt, hogy még furcsábbnak tartaná, mint eddig. Talán majd egyszer, ha úgy alakul. Ha netán az angyal itt állna mellette. Akkor biztos, hogy hinne neki.

Hazafelé menet, miután elváltak Orsitól, Dávid az édességbolt felé vette az irányt. Keddet mutatott a naptár, vagyis lehetett menni Imre bácsihoz. Az ősz öregember mindig mosolyogva fogadta őt.

– Hogy vagyunk, Dávid úrfi?

– Csókolom, Imre bácsi! Köszönöm szépen, megvagyok.

– Mi történt az arcocskájával?

– Semmi, csak elestem, mikor Misivel játszottam az udvaron.

– Remélem, hamar begyógyul.

– Szinte már nem is fáj.

– A szokásos bonbon válogatásért jött?

– Igen, Imre bácsi, hisz kedd van.

– Máris hozom! – Az öregúr kinyitott egy szekrényt, amiben kizárólag azt a kókuszos-mazsolás csokoládé gömb-válogatást tartotta, amit Dávid úgy szeretett. Dávid olyan rendszerességgel és pontossággal érkezett édesség adagjáért, hogy fél évre előre bevásárolt belőle Imre bácsi.

– Az annyi, mint 890 Ft.

– Adom is, Imre bácsi. – Dávid elővette pénztárcáját és kutatni kezdett benne, ám csalódottan húzta ki belőle a kezét. – Jaj, elfelejtettem reggel elvenni a pénzt az asztalról.

– Sajnálom úrfi, de ezt a doboz bonbont vissza kell tennem a szekrénybe. – A fiú lebiggyesztett ajkakkal nézett az ősz eladóra. – Hiába hűséges vevőm, sajnos manapság minden garast meg kell fognom. – Imre bácsi rátette Dávid vállára kezét és enyhén megszorította. Dávid megfogta a ráncos kezet és ő is enyhén rászorított.

– Én is sajnálom. Bárcsak odaadhatná mégis a bonbonomat.

– Hogyne, úrfi! Máris adom! – Imre bácsi elengedte a csontos vállat és már sietett is a szekrényhez. Úgy kapkodta lábait, mintha újra ötvenéves lett volna. Kivette a doboznyi édességet és Dávid kezébe adta.

– Biz-biztos ebben, Imre bácsi? – kérdezte a fiú.

– Már hogyne lennék biztos benne! Kedd van, ez Önnél édességnapot jelent.