Vissza hozzád - Novella

Első fejezet

– Ez teljességgel elfogadhatatlan – üvölti egyre vörösebb ábrázattal az arcomba az egyik ügyfelünk – Már régen ki kellett volna szállítaniuk, erre maga azt mondja nekem, hogy még el sem készült

– Higgye el, megértem és természetesen utánajárok annak, mi lehet a probléma – igyekszem minél jobban megnyugtatni az idős asszonyt. Erős sminkje és drága ruhái sem tudják lefaragni az éveket, amelyek mögötte állnak. Ennek ellenére, se perc alatt leteremt és úgy érzem magam, mint egy bajba került kisgyerek, akit a sárga földig lehordanak.

– Azt merem remélni, és ne is gondolja, hogy még egyszer az Önök boltját választom.

– Megértem hölgyem, kérem, had készítsek egy csokrot gyorsan. Természetesen ingyen – próbálom menteni a menthetőt. Az asszony bólint, és miközben minden virágkötői tudásomat előkaparom, hogy lenyűgözzem az előttem majd' felrobbanni készülő nőt, azon zakatol az agyam, hogy mennyire és milyen módszerrel nyírjam ki a húgom. Aki nem elég, hogy megfeledkezett egy rendelésről, de még ahhoz is volt bőr a képén, hogy elkéssen. Azt nem teszi zsebre, amit tőlem kap, amikor végre beesik.

Átnyújtom a csokrot, a nő szinte kitépi a kezemből, majd morogva valamit az orra alatt szélsebesen kiviharzik az ajtón. És biztosra vehetem, hogy tartani fogja magát a szavaihoz és többet nem látom. Csak remélni tudom, hogy nem kürtöli tele a várost és kelti rossz hírünket.

A levágott leveleket, virágszálakat és szalag darabokat takarítom, amikor az ajtó feletti csengő vadul megszólal, és mire felfognám, ki jött be az üzletbe, máris a pult mögött áll a húgom és szinte levegő vétel nélkül zúdítja rám a mondandóját.

– Ezt nem fogod elhinni, kit láttam az imént. Épp a pékség előtt sétáltam, amikor kikanyarodott elém, de mire észbe kaptam már el is tűnt, és nem tudtam utána menni. De biztosra veszem, hogy ő volt az. Visszajött.

– Először is – fordulok felé, miközben a szemetesbe dobom az összetakarított kupacot – nagyon köszönöm, hogy méltóztattál megjelenni a munkahelyeden. Ha jól emlékszem, amikor megnyitottam a virágüzletet és felvettelek, lelkendeztél, hogy milyen jó munkaerő leszel és hogy szükségem van rád. Ehhez képest, nem sokkal ezelőtt hordott le mindennek egy öreglány, amiért nem teljesítettük egy rendelését, amit neked kellett volna megcsinálnod. Majd, hogy ez ne legyen elég kellemetlen, elkésel, azt se tudtam, merre vagy és amikor végre bevonszolod magad, pletykálkodni akarsz. Kaley, komolyan mondom, hogy ideje összekapnod magad. Attól, hogy a nővéred vagyok és az én vállalkozásomban dolgozol, még elvárom, hogy ne lébecolj!

– De visszajött– erősködik tovább.

– Kicsoda? – kérdezem, de csöppet sem érdekel, milyen kifogással akarja elterelni a figyelmem arról, hogy haragszom rá. Elkezdem a pultot letörölni egy nedves ronggyal.

– Casper.

Nevének hallatán összerezzenek, megállok a mozdulat közben. Az nem lehet. Vagy mégis?

– Casper Healy a városban van? – hitetlenkedem tovább. Mit keres itt? És miért pont a húgomtól kell megtudnom mindezt?

– Ahogy mondom. Hát nem óriási? – lelkendezik, rá koránt sincs olyan hatással ez a felfedezés, mint rám.

– Biztosan őt láttad?

– Ezer százalék. Nem is említette, hogy haza jön?

Nagyot nyelek mielőtt válaszolnék.

– Egy ideje már nem beszéltünk.

– Az megy hogy lehet? Elválaszthatatlanok voltatok.

– Ha két embert a fél világ választja el egymástól, nehéz tartani a kapcsolatot.

–Tudod, ha haladnál a korral – jön utánam, ahogy belépek a raktárba – és felmennél valamelyik közösségi oldalra, akkor talán nem lenne ilyen problémád. És tudnál róla, hogy a gyerekkori legjobb barátod újra a városba látogat.

– Már megbeszéltük, hogy irtózom azoktól a vackoktól és az élet amúgy is másfelé vitt bennünket. Megesik ez másokkal is, nem nagy ügy.

– Aha, ha te mondod.

Felvesz egy doboz oázist és kiviszi a munkapultra, hogy a további rendeléseket megcsinálja. Amint magam maradok, engedek a szorításnak, amely a mellkasomat mardossa, mióta csak meghallottam Casper nevét. Lekuporodom a polcos szekrény előtti sámlira és igyekszem megnyugtatni magam. Talán a húgomnak be tudtam adni, hogy minden rendben és nem zavar, hogy lassan évek teltek el, mióta beszéltem Casperrel, magamat képtelen vagyok ennyire magabiztosan becsapni. Valójában igenis zavar, hogy eltávolodtunk. Mint ahogyan az is, hogy miért nem tudok arról, hogy újra itt van. Akaratlanul is az emlékek vad hullámain találom magam és újra azokat a tizenéves kölyköket látom lelki szemeim előtt, akik egykor voltunk.

Ő és én folyton együtt lógtunk. Casper és Lucy. Mindenki tudta, mit jelent ez. Kiegészítettük egymást. Akkoriban olyannak tűnt az élet, hogy soha nem kell elválnunk. Ismertük egymás minden mozzanatát és gondolatát. Most pedig, akár egy idegen, fogalmam sincs róla, mi folyik az életében.

Egy óriási puffanás ránt vissza a mostba, kirohanok a raktárból és Kaley-t látom a földön kuporodni, amint a leborult dekor kellékeket szedegeti fel. Odasietek hozzá.

– Nem volt szándékos – védi magát, de ezúttal nem akarom leszidni. Túlságosan elvonták a figyelmem az előtóduló emlékek.

– Csak figyelj oda jobban!

A nap hátralévő részében minden a megszokott mederben megy tovább, kivéve, hogy egyre többször kalandozik el az elmém. De amennyire tőlem telik, igyekszem megerőltetni magam és nem gondolni egy bizonyos illetőre.

Otthon aztán megadom magam. Az egyedüllét a legkevésbé sem kedvez egy zakatolni kívánó agynak. Amikor elköltöztem a gyerekkori házunkból, szinte minden holmim elhoztam, így most ezek közt keresgélek, bár magam sem tudom, mire vagyok kíváncsi. Végül egy kisebb kalapdobozt találok, tele fényképekkel. Kiborítom az egész tartalmát a hálóm szőnyegére és sorban átnézem őket. A legtöbb rólam és Casperről készült, ahogy ökörködünk, ki tudja már min. Van, amelyiken gördeszkázni tanít, míg a másikon én mutatom meg neki, hogyan fogja le az akkordot a gitáron. El sem hiszem, hogy, akik visszanéznek rám ezekről a fényképekről egyszer csak már nincsenek ott a másik életében. Elképzelhetetlennek tűnik. Mégis rá kell ébrednem, hogy ez a valóság. Talán mégsem volt olyan erős a barátságunk, hogy mindent kibírjon. Talán csak annyira különcök voltunk, hogy jobb híján egymásra voltunk utalva. Talán...Talán...Talán...

Összekuporodom az ágyamon, és a régi szép emlékek ölelésében alszom el.