Vissza hozzád - Novella

Második fejezet

Álmomban visszafelé peregtek az évek, és újra azok a tizenéves kamaszok vagyunk, akik egykor voltunk. És azt csináljuk, amit mindig is. Casper és én minden tanítási nap után lementünk a mólóhoz és a homokban ülve beszélgettünk órákon át. Volt, hogy még a leckét is ott írtuk meg. Az a kis partszakasz volt a mi birodalmunk. Brighton egy szeglete, nekünk mégis a világot jelentette. Fura, mióta elment, már nem járok ki a partra. Mintha ezt az énemet is elcsomagolta volna valamelyik bőröndjébe, mikor úgy döntött az egyetem után, hogy utazgatni szeretne. Kezdetben mindenhonnan küldött valamit, részletesen beszámolt arról, miket látott és tapasztalt, még arról is, milyen különlegességeket evett. Aztán, ahogy egyre közelebb került önmaga megismeréséhez, úgy távolodott el tőlem. Majd megismerte Hannah-t, a barátnőjét, akivel New Yorkban telepedett le. A csaj ízig-vérig amerikai, egy álom luxuskivitelben az élet mellette. Ahogyan a kapcsolat elején beszámolt róla. Aztán már nem beszéltünk olyan gyakran. Megértettem. Elfogadtam, hogy mostanra mások lettek a prioritások. Néha egy levél, egy köszöntés. De az emlékeimben és álmaimban még mindig olyan szorosan mellettem van, mintha soha nem szállt volna fel arra az Ázsiába tartó gépre.

Az ébresztőm rikácsolása ránt ki ebből a jóleső mámorból. Dühösen lenyomom, és nagyot sóhajtok. Szeretek dolgozni, általában nincs gondom az ébredéssel, ez az egyik hatalmas előnye, ha az embernek saját vállalkozása van, de ma minden más. Mióta meghallottam, hogy Casper újra itt van Brightonban, olyan érzés, mintha kihúzták volna alólam a talajt, és még mindig fogódzó után keresgélnék a levegőben. Túlságosan belefeledkeztem a gondolataimba, ezért úgy döntök, ennek itt vége. Kipattanok az ágyból és a szokásos rutinomat követve elindulok a virágboltba. A délelőtt csendesen telik, pár megrendelés és könnyű csokrok, díszek készítése. Kaley is iparkodik, azt hiszem, igyekszik jóvá tenni a legutóbbi botlását. Az órámra pillantok és ekkor eszembe jut, el kell vinnem egy óriási csokor liliomot Kate-nek, aki a másik utcában lakik, de nem tud érte jönni, mivel a kisgyerekei szinte csüngnek rajta. Mindegy, egyébként is jót fog tenni a friss levegő. Késő tavaszra jár az idő, szerencsére még nincs nagyon meleg. Amint kilépek az ajtón, a szél meglebegteti a szoknyám alját. A tenger felől fúj, és a sós levegő illatával együtt egy emléket is magával hoz. Megint csak Casper arca jelenik meg előttem. A sötétbarna haja, a mélykék szeme és a kisfiús arca. Mindig fiatalabbnak tűnt a koránál. Még diplomás építészként is olyan benyomást keltett, mint egy alig nagykorú kamasz. Vajon most, hogy betöltjük a harmincat, hogyan nézhet ki?

Virágokkal felpakolva lépkedek a járdán, még jó, hogy csak pár métert kell megtenni, és kész szerencse, hogy ismerem a város minden centijét. Ez a következménye, ha a ember ugyanott tölti az egész életét. A liliomok illata átjárja az orrom, alig látok tőlük, de már csak pár lépés., amikor a szél az arcomba csapja a hajam, és minden eddigi kilátást elmos előttem. Tovább megyek abban a hitben, hogy semmi nincs előttem, és az emberek majd kikerülnek, de tévedtem. Valami keménynek ütközöm, és a földre huppanok. A virágok szétterülnek mellettem, a váza megrepedt, még jó, hogy csak műanyag, így menthető. Elkezdem ingerülten összeszedegetni a kihullott virágokat, amikor a nevemet hallom.

– Lucy, tényleg te vagy az? – a hang irányába nézek. Nem kell sokáig keresnem, ott hever előttem a földön a forrása, és hozzám hasonlóan próbál újra talpra állni. Amint felismerem, kivel nézek farkasszemet, megállok a mozdulat közben. Szinte lefagyok, ami ironikus, mert a belsőmben felcsap a forróság. Azok a szemek. Sosem felejteném őket. Casper Healy hever előttem a járdán. De már egyáltalán nem néz ki kamasznak. Sőt. Határozottan felnőtt férfi vált belőle, míg nem láttam.

– Helló – ennyit bírok csupán kinyögni. Felszedegeti a virágszálakat, a vázába tömi, majd felém nyújtja a kezét. Egyszerre tűnik ismerősnek és hat idegennek. Látom azokat a vonásokat, amiket olyan jól ismertem egykor. A mélykék szemét, a halvány gödröket az arcán, amikor nevet és az orra vonalát. Mindig is szerettem az orrát. Korábban kócosan álló sötétbarna haja, most divatosan nyírva. Ott bujkál benne a Casper, akit ismerek, mégis érzem, hogy egy teljesen más embernek helyezem a kezébe a kezem. Egy lendületes mozdulattal felhúz, a mellkasának csapódom. Ez is megváltozott. Korábban nem éreztem a tenyerem alatt a megfeszülő izmokat, most határozottan kivehetőek. Mélyet szippantok az illatából. Ugyanaz az ismerős érzés, és a szemei. Legalább valami ne változott. Elhúzódom tőle.

– Helló – viszonozza köszönésem – ne haragudj, nem vettelek észre!

– Semmi baj – megköszörülöm a torkom és igyekszem rendezni a kinézetem. Bár fogalmam sincs, miért érdekel hirtelen, hogyan festek előtte, látott már a legrosszabb pillanataimban is. Fogta a hajam, mikor ételmérgezést kaptam és akkor is mellettem volt, mikor pont a Glastonbury fesztivál első napján megjött és képtelen voltam talpra állni a görcsök miatt.

– Nahát, Lucy! Úgy örülök, hogy egymásba botlottunk.

– Szó szerint. Egyébként én is. Hallottam a húgomtól, hogy erre jársz.

– Kaley-től? – hitetlenkedik.

– Igen, tegnap látott az utcában.

– Ó. Akkor már nem is vagyok akkora meglepetés számodra. És mi újság? Merre cipeled ezt a sok virágot? Segítek.

– Kate-nek viszem, oda – mutatok a ház irányába, majd lassan elindulunk. Átveszi tőlem a vázát.

– Nem sérültél meg, ugye? – fordul hirtelen felém.

– Megvagyok, köszi – azt sem tudom, mit kérdezzek tőle, pedig tudom, hogy az agyam mélyén ezer és egy kérdés tolakodik, hogy feltegyem neki. Most mégis zárlatot kapott az elmém és képtelen vagyok megszólalni. Talán egy kicsit ő is zavarban van, mert mikor odaérünk Kate-hez és átadom a csokrot, csak azután szólal meg, hogy újra magunk vagyunk.

– Tudod, meg akartalak keresni, mert híreim vannak.

– Ne csigázz – igyekszem felvenni a régi laza stílusunkat.

– Hát, nem az utcán akartam elmondani, de ha így hozta az élet – elhallgat egy darabig, majd hatalmas vigyorral az arcán kiböki – megnősülök.

– Ó..., hát ez...remek – ennyire veszettül még soha nem kerestem a szavakat, amikkel elnyomhatnám a döbbenetemet.

– Az bizony. Imádni fogod Hannah-t.

– Bizonyára – bólogatok és ha annyira bárgyún nézek ki, mint ahogyan érzem magam, akkor nem kelthetek túl jó benyomást – És ezért jöttél a jó öreg Angliáig, hogy ezt közöld velem? Tudom, hogy nincs közösségi oldalam, de egy szimpla telefon vagy a jól bevált levél is megtette volna.

– Jaj, Lucy! – elneveti magát, és a hangra összerándul a gyomrom. Ez Casper bizony, az én régi Casperem, aki megnősül

– Azért jöttem, mert itt tartjuk az esküvőt.

– Ó.

– És szerettelek volna meghívni a hétvégi partira, amit a szüleim adnak. Hannah már nagyon várja, lefogadom, hogy barátnők lesztek se perc alatt.

– Ó – még mindig csak ennyi jön ki a számon.

– Persze, hozd a húgodat is, és anyukádat is, ha ráér. Hallottam, hogy előléptették, ez szuper.

– Aha. Vagyis, ott leszünk.

Visszaérünk a boltomig, az órájára néz, majd egy gyors puszit nyom az arcomra.

– Ne haragudj, de most mennem kell! Akkor szombat délután.

Azzal már el is tűnik a járda végén, én pedig ott állok szótlanul. Csak a kezemet szorítom az arcomra, ahol megpuszilt és próbálom ellökni magamtól az lelkemben felkavarodott hullámokat.