Vissza hozzád - Novella

Hetedik fejezet

A plafont bámulom. Ennyire futja az erőmből. Éjfél is elmúlt már, csupán a holdfény és a gyér utcai világítás tölti be a szobámat. Azt sem tudom, hogyan értem haza. Ott a kertben kikapcsolt az agyam és semmire nem emlékszem a beszélgetésből. Abban sem vagyok biztos, hogy szóltam-e valamit Casperhez és Hannah-hoz, miután ráébredtem, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba.

Ez mikor történt? Erre miért nem figyelmeztetett senki?

Mint egy felgyorsított diavetítés, úgy peregnek a képek a lelki szemeim előtt. A kamaszkorunk, a járdán elterülő virágok között engem bámuló Casper, a kert, ahogyan megcsókolja Hannah-t. Colin beszéde. Casper szeme. Casper izmos karjai. És Casper ajkai, amik hívogatnak, pedig korábban sosem tettek ilyet.

És a szerződésünk.

Bolondozásnak tűnt, olyan valaminek, amiről tudtuk, hogy csak egy közös poén. Egy vicces anekdota, amit majd mesélünk az esküvőnkön. Vagy amiről teljesen meg is feledkezünk, olyannyira jelentéktelen.

Az lett volna?

Belém mar a kétség, hogy talán már akkor is éreztem iránta valamit, de nem tudtam, hogy mi az. És talán éppen emiatt a tudatlanság miatt hagytam, hogy elmenjen.

Ha szóltam volna...Ha tudtam volna...Itt marad? És mi lenne, ha most mondanám el?Erre a gondolatra, még magamat is megrémítem. Felülök az ágyamban és veszettül jár az agyam. Mit tegyek? Nősülni készül, minden bizonnyal boldog. Semmi szükség arra, hogy hülyét csináljak magamból. De mi van, ha ... – férkőzik egy gondolat a fejembe.

Mi van, ha mégis szólok? Még nem házas.

Az éjjeli magányomban érzett magabiztosságom, egy pillanat alatt szerte foszlik, amint meglátom Caspert. A legújabb esküvői helyszínre tartunk.

– Hannah örült Kaley társaságának – töri meg a csendet.

– Odáig van a menyasszonyodért.

– Legalább nincs egyedül – mondja, és a húgomra gondolok. Aki, amikor meghallotta, hogy Hannah szívesen látná, mindent félredobva loholt át hozzájuk.

Újra ránk telepedik a csend. Mekkora marha vagyok, hogy azt hittem, el kell neki mondanom. Soha nem tudhatja meg, mit érzek iránta. Visszamegy az Államokba, éli az életét, én is az enyémet. Karácsonykor üdvözlőlap, és ennyi. Nem mi leszünk az elsők, akik lemorzsolódnak a gyerekkori barátjukról.

Ebbe a gondolati spirálba gabalyodva lépkedek mellette, amikor megállunk egy pajta előtt.
– Minek jöttünk ide? – kérdezem.

– Ez is egy lehetséges helyszín.

– Egy pajta?

– Aha. Miért?

– Hát, csak az eddigi helyek jobban passzoltak Hannah stílusához. Gondoltam, inkább arra felé mozdultok.

– Hannah stílusa? És mi van az enyémmel? – vicceli el.

– Őszintén. Életemben nem képzeltelek volna el egy luxus hotel közepén.

– Akkor hol képzeltél el az esküvőmön?

Hát ebbe jól belegyalogoltam.

– Én..., izé. Nos...– Habogásomból egy természetellenesen vidám nő ment meg. Mint kiderül ő a hely rendezvényszervezője. Belépünk és körbevezet minket. Felvázolja, hogy milyen a helyiség, amikor esküvőhöz dekorálják, mennyi potenciál van benne. Tudom, hogy ezt kell mondania, de valóban van abban igazság, amit mond. Mindenesetre tetszetősebb, mint azok a flancos hotelek.

– Itt szokott lenni általában egy emelvény, ahol a jegyespár áll. Csodásan néznek majd ki, ahogyan mindenki önöket figyeli.

– Ó, mi nem – harsogjuk egyszerre. A nő értetlenül néz, szeme idegesen jár, hol engem, hol Caspert vizslatja.

– Mi nem vagyunk egy pár – Casper tér először magához – ő a barátom. A menyasszonyomat baleset érte, és nem tudott eljönni.

– Ó, értem – jegyzi meg a nő, és a tekintete belém hasít. Lefogadom, azt mérlegeli, én csináltam-e valamit az arával.

Ennyire nyilvánvaló? És képes lennék rá? Remélem, hogy nem.

Casper tovább bámészkodik, én kerülöm a rendezvényes nő tekintetét, majd amikor végzünk, megkönnyebbülök, hogy elmehetünk innen.

– Szóval, hol képzeltél el? – szegezi nekem a semmiből a kérdést Casper.

A meglepetéstől nem kapcsol az agyam, hogy a korábban feltett kérdésére várja a választ, nem pedig arra kíváncsi, milyen helyzetekben képzeltem el. Velem együtt.

– Nem is tudom. Annyit sose gondolkodtam ezen, de talán valami egyszerű helyen.

– Ha te mennél most férjhez, hol mondanád ki az igent?

– Mármint hozzád? – riadok meg. Ingoványos terepen járunk.

– Nem. Úgy általában.

– Ó. Azt hiszem, mindig is a mólónál képzeltem el. A tenger szolgálná a hátteret. Csodás kilátás. Talán napnyugtakor. Tudom, sablonos.

– Nem. Nem az. Szerintem tökéletes.

Sóhajt egy nagyot.

– Casper, gond van? – megérintem a karját, hogy lelassítson. Észre sem vettem, hogy mire készülök, ösztönösen tőrt fel belőlem. Csak amikor érzem bőrének finom tapintását az ujjaim alatt, akkor eszmélek. De nem veszem le róla a kezem. Érezni akarom. Éreznem kell. Bárcsak még közelebb mehetnék! Bárcsak magamhoz húzhatnám! És bárcsak...!Alig észrevehetően megrázom a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe és kiverjem az elmémből a képeket, amelyek megjelentek előttem. El kell űznöm ezeket a fantáziákat!

– Az igazat megvallva, én is feszengek a hotel típusú helyeken. De Hannah odáig van értük.

– Okés, de ez a te esküvőd is.

El sem hiszem, hogy segíteni próbálok. Meg kellene akadályoznom ezt az esküvőt! Szajkózza egy pimasz kis hang a fejemben.

– Úgysem a helyszín számít, hanem, hogy kivel házasodsz össze. Nem igaz?

– Én is mindig ezt mondom.

– Hagyom, had válasszon ő – mondja végül.

– Rendes tőled.

Rám mosolyog és tovább időzik rajtam a tekintete, mint megszokott. Lebeszélem magam erről a felfedezésről, biztosan csak többet képzelek bele, mint ami.