-Nem bírom! Utolsó pár hetet éljük az iskolában, ezek meg még húsz dolgozattal még letámadnak bennünket! - mérgelődött Janka a zötykölődő buszon.
-Pont erről beszélek! Jövőre végre itt hagyom ezt. Akkor talán jobb helyre kerülök.
-Néha elfelejtem hogy elmégy. Nem akarok nyálasnak tűnni, de hiányozni fogsz.
-Te nem fogsz nekem, szóval - gúnyolódott Bangchan, amire Janka fintorogni kezdett, de bajsza (nincs bajszod jk) alatt mégis mosolygott.
-Mikor érünk oda?
-Olyan négy megálló még.
-Viccelsz? Vagy harminc perce megyünk! Szerintem sétálni egyszerűbb lett volna.
-De minek, ha van busz?? - mosolygott a fiú, majd hátradőlt a székében.
A jármű nemsoká begurult a negyedik megállóba, és a két fiatal táskájukat szorongatva leszállt, majd Kriszék háza fele vették az irányt. Janka tán egyszer járt náluk, vagy két éve, amikor szintén tanulni ment oda. Az volt Chan első éve itt, és akkor barátkoztak össze.
A lakás tágasabb volt, mint amilyenre a lány emlékezett. Bár jóllehet, azóta pakoltak, új bútorokat szereztek és fel is újították a lakás pár részét, ezért nem kellett volna annyira meglepődnie. Mielőtt bementek a fiú szobájába, gyorsan ráköszöntek Krisz befogadószüleire, akik a konyhában beszélgetek. Őnáluk volt már 2 éve, amióta idejött cserediáknak. Igazából csak egyet kellett volna maradnia, de utána mégegyszer pályázott a családja, és maradhatott. De az idei év már tényleg az utolsó volt, akárhogy is remélte Janka, ihogy még marad egy picit.
A szobája a két év alatt nagyjából semmit nem változott. Fehérek voltak a falak, amiken még mindig ott volt a ledcsík, amit két éve, szeptemberben tapasztottak fel együtt, amikor a lány először ott volt. Az ablakok bukóra nyitva voltak, de attól még meleg volt benn, légkondi hiànyában pedig ez így is maradt. Krisz behoppant az ágyára, Janka pedig a fiú fotelébe ült be, és elővették a kémiakönyveiket.
-A büdös gyorségés! Nem bírom. Én miért nem éghetnék el nagyon gyorsan hogy ne kelljen dogát írnom? - panaszkodott újra Bangchan, arcát a kezeibe temetve.
-Tudod mit? Egy kicsit még hagyjuk ezt, szerintem beszélgessünk - javasolta Janka idegesen.
-Mondom hogy egész este itt fogunk ülni, de legyen.
-Mesélj Koreáról.
-Mit?
-Milyen barátaid voltak? Még sosem mondtál semmit.
-Navajon miért?
-Azt te mondd meg, nem vagyok gondolatolvasó - forgatta szemeit a lány.
-Mert nem érdekes. Volt egy kisebb baráti társaságom, de semmi különös.
-Akkor mesélj róluk!
-Most mondom, hogy nincs mit.
-Akkor kémia. Vedd elő a könyvedet, vagy nem tudom. Micsoda az égés fogalma?
-Ahj... amikor az éghető anyag egyesül a levegő oxigénjével. - sóhajtott Krisz.
-Milyen típusai vannak?
-Gyors égés, lassú égés, tökéletlen égés és tökéletes égés - mondta gúnyosan a fiú, és megint megforgatta a szemeit. Janka még mindig a könyvet bámulva keresett kérdéseket a nem túl lelkes barátjának.
-Naszóval, tetszik valaki? - tette fel az elkerülhetetlen kérdést a lány.
-Ez hogy kapcsolódik a kémiához?
-Sehogy. Ki tetszik?
-Mit érdekel az téged?
-Eléggé érdekel - mosolygott Jancsi.
-Luca.
-Ki a- FARKAS LUCA? -volt teljesen jogosan felháborodva a lány.
-Persze! Még az kéne. Nyilván nem.
-Akkor ki? Én nem ismerek több Lucát?
-Pedig ismersz. Csak most nem emlékszel rá.
-Jaj de titokzatos valaki - forgatta meg szemeit Janka, majd hátrább dőlt a fotelben.
-És neked?
-Van egy fiú, de csak talán. Nem biztos hogy tetszik.
-És én vagyok a titokzatos. Egy nevet nem kaphatok?
-Amíg nem határozom el magam, addig nem. - vigyorgott összefont karokkal a lány.
-Felidegelsz - Jelentette ki barátja, ahogy felállt az ágyából, kinyújtózott, majd lassan az asztalához sétált, hogy elővegye a kémia tankönyvét, amit otthon hagyott aznap. - Szóval most én kérdezek.
-Kérdezzél, úriember.
-Lassú égés?
A kérdések csak sorra gyűltek, ahogy a jó válaszok is. Amit nem értettek, gyorsan átolvasták, és alig telt bele két órába, amíg kivégezték az anyagot. Biztosak voltak benne, hogy sikerülni fog a dolgozat, végre egyszer, valahára.
-Többet kéne együtt tanulnunk - mosolygott Janka.
-Többet kéne együtt dolgokat csinálnunk. Alig megyünk valahova, és mindjárt elmegyek.
-Igaz. De még van egy pár hét! Azt kihasználhatjuk. És nyílván utána is tarthatjuk a kapcsolatot, meg évente talán meglátogathatnánk egymást közösen összedobott pénzből. Mondjuk. - Javasolta Janka, ahogyan próbált a dolgok pozitív oldalán maradni, pedig legbelül ő is szomorú volt. A legszomorúbb ami valaha volt. Ha egyszer Krisz visszamegy Koreába, olyan egyedül lesz. Az lehet, hogy ott lesznek a lányok, de Ő nem. Olyan üres lesz a fiú nélkül az élete, eddig úgy elvoltak! Ahogy erről beszélgettek, egyre csak erősödött benne, hogy bármit megadna még egy évért, akár egy félért is.
-Talán. De akkor te vonszolod el magad Koreába, ott még nem jártál, én meg varázslatosan két teljes évet húztam le ebben a városban. - bólogatott Bangchan. - Hidd el, maradnék, ha rajtam múlna - tette hozzá halkan a fiú. - De az iskolákon, a szüleimen, és a programon múlik minden, rajtam semmi. Legfeljebb a jegyeim, és hogy hogyan érzem magam. Szeretem Koreát, végülis ott születtem. De Lucát nehezen hagyom itt - nevetett Krisz, amire Janka oldalba bökte barátját, és megforgatta szemeit.
-Úgy is elmégy. Csak valld be neki, hogy mit érzel.
-Bevallanám. De mi van ha szeret? Nem akarom távkapcsolattal indítani, érted. Meg... ha szeret... nem tudom, egyszer meg kéne... csókolnom gondolom? Ötletem nincs hogy kell csókolózni. - Krisz összeráncolta homlokát. - Ezt lehet egyáltalán tanítani?
-Csak úgy jön, gondolom.
-Honnan gondolod?
-Nem tudom, nekem azt mondták. Megcsókolsz valakit, és csak úgy... jön.
-Már csókolóztál? - kérdezte megszeppenve a fiú.
-Dehogyis! De akarok. Azt hiszem.
-Hinni a templomba kell, gondolkodni meg az iskolába. Tudod hogy kell csókolózni?
-Nem!
-És akarsz?
-Igen.
-Nalátod - nevetett Krisz. - És kit akarsz az első csókodként? - húzta fel szemöldökét egy olyan rizzleres módon a fiú, majd állát megsimítva odafordult a barátja fele, és fel le méregette, olyan rizzleres gigachad módon.
-Nem tu-
-Ilyen egyszerű dolgot nem lehet nem tudni. Én nem Lucával akarom, annyit tudok. Nem akarok beégni előtte. - mutatott magára Bangchan. - Vagy tudod mit, én sem tudom. Lehet mégis vele akarom, hogy különleges legyen.
-Én... nem is tudom, talán azzal a fiúval. - Janka elpirulva ült a földön, közbe haját piszkálva.
-Akkor mégis szereted? - lágyult egy barátja hangja.
-Azt hiszem. - vonta meg vállát a lány, majd felült Bangchan mellé az ágyra. - Itt kényelmesebb. Tudod mit, én már egy ideje... komolyan gondolkodok azon, hogy elhívom őt randizni. Talán csak a városba. Nem tudom. De tudod, ha... ha szeret engem, és megcsókol... akkor... hogy fogom viszonozni?
-Majd jön.
-De én félek?
-Akkor... nem lenne jobb... előbb kipróbálni?
-De mégis kivel? - nézett kétségbeesetten barátjára.
-Mondjuk... velem? - mosolygott halványan a fiú. A lány lassan az arcához emelte kezét, és csak úgy reflexből résnyire kinyitotta száját, fejét pedig kicsit jobbra dőltötte. Ahogy a kettőjük ajkaik lágyan egymásnak tapadtak, mindketten becsukták szemüket, és lassacskán közelebb húzták a másikat a rövidnek nem mondható csók alatt. Amint befejezték, és arcaik távolodni kezdtek, hirtelen mindketten bepirultak, és most inkább ellökték egymást, fejüket az ellenkező irányba fordították, és beállt a kínos csend. A két vérvörös fiatal csak ültek a fiú ágyán, kínosan, néha körbetekintve a szobán, amíg Janka fel nem állt.
-Ú-úgy érzem, hogy mennem kell, úgy érzem. Szóval.. szóval szia - sóhajtott a lány, majd kémiacuccát belesöpörte a táskájába, és az íróasztalnak nekimenve igyekezett távozni a lakásból.
