Mérgezett Rózsa

1.

Több nemzedék óta tartott háború a Tűz földjén az ott élő klánok között. Az egység hiányából fakadóan mindenki megpróbálta életben tartani a sajátjait a többivel szemben. Eddig is akadtak pacifista elvek, hogy hogyan lehetne féken tartani ezt a mérhetetlen pusztítást, ami egészen kisgyermek kortól érintette a klánokat, de egyik sem volt sikeres.

Ahogy elhúzódott a háború, főként két-klán emelkedett ki legerősebbként, így leginkább ők rivalizáltak egymással. A Senjuk és az Uchihák.
Mind a ketten kiemelkedő erővel, intelligenciával és kitartással rendelkeztek. De sohasem tudtak egymással dűlőre jutni.

Ameddig Senju Hashirama nem lett a Senju klán vezére. Égett benne a vágy, hogy egy nap béke legyen, azonban rajta kívül senki sem gondolkodott így. Megmaradt egyetlen öccse, Tobirama is húzta a száját az Uchihák iránti gyűlöletéből adódóan, de amiben csak lehetett, támogatta testvérét.

De ehhez muszáj volt felülkerekedni a rivális klánon.

***

Napok forogtak le, mióta nem aludt.
Az egyetlen tevékenység, amit azóta is folyamatosan művelt, az a gyógyítás volt. A saját szükségletei is háttérbe szorultak, hogy helyt állhasson, mint Uchiha Madara testvére.

Az egyetlen, aki megmaradt.

Rég nem evett már, a fáradtság kikészítette, annak örülhetett egyáltalán, hogy olykor vízhez jutott. Elmondhatatlanul sokszor került az ájulás határára, de egyszerűen nem engedhette meg magának. A klánnak szüksége volt rá, de még mennyire.

Háborús időkben a nőknek kellett ellátni a háttér feladatokat. Főztek, mostak, varrtak, gazdálkodtak, gyereket nemzettek. Illetve, amire ugyan csak kevesek voltak képesek, gyógyítottak.

Uchiha Yokuro volt az egyetlen a klánban, aki értett hozzá, így állandó szolgálattevésre kényszerült és nem mondhatott nemet. A bátyja és a klán elvárta tőle.

A klán és a bátyja mindenek előtt…

Most ahogy az egyik shinobi újraélesztésén dolgozott, minden tőle telhetőt megtett, hogy újra hallhassa a szívverését, de akármennyire is tömte belé a chakráját, és nyomta a mellkasát, nem történt semmi. A körülötte ülő férfiak is csalódottan mérték fel az esetet, hogy a bajtársuk elesett végleg. Yokuro a könnyeivel küszködött, hogy nem tudta megmenteni, annyi vért vesztett.

Végül elengedte a testet és felegyenesedett az ülésén.

-Mit csinálsz?! - meredt rá a vele szemben helyet foglaló férfi. - Miért nem folytatod a gyógyítást?
Yokuro hidegen megrázta a fejét.

-Reménytelen, ő rajta már nem lehet segíteni. Hozzátok a következőt! - hangjának érzéketlenségére a férfi szíve hirtelen haragra gyúlt, így inkább a közeli tábortűz felé vette az irányt. Az ottmaradtak közül páran hamar előálltak egy másik sérült harcossal, akinek első látásra mindössze néhány felszíni sérülése akadt. A nő halk sóhajt halatott, amint megbizonyosodott róla, hogy valóban nincs komolyabb baja.

Vörös színű chakrája fellobbant, hogy mindent meggyógyítson a férfin.

Ebben az apró táborban, ahol nem igazán sok eszköz állt a rendelkezésére, szinte minden erejét felemésztette a gyógyítás. A közeli területek igazi harci frontá alakultak, így muszáj volt létrehozni egyfajta hátlétesítményt. Madara így határozott.
Ezzel kitéve a húgát minden nyomásnak.

Madara, aki ezúttal visszaverte a Senjuk támadását és megfutamodásra kényszerítette őket, hamarosan visszatért a táborba. A kinti őrök és shinobik nagy visszhanggal üdvözölték a vezérüket, aki egyből az egyetlen gyógyító sátor felé vette az irányt. Jómaga sem nézett ki valami túl jól. Felszíni sérülései akadtak bőven, de amikor Yokuro megpillantotta, biztos volt benne, hogy félholtan áll a lábán. De mindebből egy külső szemlélő nem is vehetett észre semmit. Madara dermesztő kisugárzása elriasztotta a bent lebzselő klántagokat, mindössze a betegek és Yokuro maradt a sátorban.

-Nii-san, azonnal lekezellek - tápászkodott fel azonnal a nő és tüstént csinált is még egy fekvőhelyet. Utána Madara oldalán termett, hogy segítsen neki.

-Hagyd csak, jól vagyok - köszörülte meg a torkát a férfi, de azért fél karjával elfogadta a segítséget. - A többiek?

Húga lehajtotta a fejét. Közben kezelhető állapotba helyezte bátyját, aki néhol egy-egy nyöszörgéssel jelezte, hogy igenis gondjai vannak.

-Most magad miatt aggódj - felelte végül a nő. Lágy ujjai Madara harci öltözetét hamar kibontották, hogy felfedje a sérüléseket.

Le is térdelt Madara mellé és chakrája ismét felizzott. Érezte, hogy a csata során Madara rengeteg chakrát vesztett, amit még mindig nem nyert vissza. Erre húga már többször is figyelmeztette, hogy nem kellene ennyire kimerítenie magát, de ez a férfit mit sem érdekelte. Fő a győzelem.

Pár sóhaj és néhány nyőgésen kívül Madara nem hallatott ki magából semmit. Homlokát ráncolva tűrte a beavatkozást. Yokuro erősen koncentrálta az erejét bátyja mellkasára. A felszíni sérülések rég begyógyultak, inkább a többi aggasztotta. Néha lopva a férfi arcára pillantott, hogy ellenőrizhesse a reakcióit. Ám ismerve a testvérét, nem sok mindenre számíthat.

Egy dolog érdekelte, mégpedig, hogy holnapra újra a harcmezőn állhasson és leigázhassa a Senjukat végleg.
-Köszönöm, elég lesz - krákogta hirtelen, mire a lány kezéből eltűnt a chakrája. Yokuro tágra nyílt szemmel nézte végig, ahogy Madara törzse felemelkedik a pozícióból és szépen lassan talpra áll.

-Dehát még- visszakozott volna, de a férfi a szájára tette a tenyerét.

Szürke szemei megremegtek egy pillanatra, mire Madara erősen nyúzott tekintete elárulta, hogy nem esik további kezelésre. Helyből felkelt és tétován kisétált a sátorból. Yokuro aggodalma felülkerekedett a valóságon és csak a másik sérült férfi nyöszörgése rángatta vissza jelenbe. Megrázta a fejét és folytatta, amihez a legjobban értett.

Mások életét a magáé elé helyezni.