Fordított patkó [JAVÍTÁS ALATT]

Prológus

   Azt mondják, az emberre az első szerelme van a legnagyobb hatással. Legyen a velük töltött idő pozitív, vagy negatív, az élmény örökre velünk marad. Csupán azért hiszek ebben, mert velem is ez történt. 

   Tíz év telt el azóta, hogy találkoztam Tomival és még a mai napig elgondolkodom, mi történhetett vele, mióta elbúcsúztunk. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy meghalt. Persze, ha optimistán érzem magam, azt mondom, hogy sikerült megszeretnie az életet és saját magát is. Családot alapított és boldogan éli életét egy közepes méretű, külvárosi lakásban. Viszont úgy érzem, erre elég kicsi az esély, tekintve azt a pár hónapot, amíg ismertem. Már ha ismertem egyáltalán. Régebben belegondoltam abba is, hogy a fiú az egész személyiségét csak kitalálta. Csak úgy szabta azt, ahogyan azzal közelebb kerülhetett hozzám. 

   Vannak emberek, akik félnek a világtól és a benne élő emberektől. Félnek, hogy az eredeti énjüket csak gyűlölet övezné. Így megformálnak egy olyan embert, aki addig nem is létezett. Egy nem létező személyt, akit még maguk se ismernek igazán. 

   Nem szeretném őket bírálni, ahhoz legfeljebb a Jóistennek van joga. Meg valamilyen szinten meg is értem őket. Az ember természetétől fogva képes a gonoszságra, és mivel olyan időket élünk, ahol egy (maximum kettő) elfogadható véleményt tartanak számon, ott könnyű elveszíteni a személyiségedet. Persze az tény, hogy nekem is majdnem sikerült. Még úgy is, hogy egyes feltevések szerint az igazi személyiségünket, azaz az egót, nagyjából senkinek se mutatjuk meg. Emellett még más személyiségünket mutatjuk a szüleink, a barátaink és a munkatársaink előtt is. Viszont itt másról van szó. 

   Persze nem szeretném mentegetni Tomit, mert így, még tíz év után is olyan mértékű harag száll belém, mint amikor még friss volt a seb. Viszont a kérdés, hogy mégis miért írok pont most, pont tíz év - és ennyi idő - után beszélek erről, nem pedig frissibe, az teljesen jogos. Utóbbira sajnos én se tudok rá nagyon válaszolni. Legalábbis most még nem. Túl hosszú és összetett a történetem ahhoz, hogy egy-két mondatban érthetőek legyenek az okaim. 

   Ezzel szemben arra, hogy miért most írom le a történetem (úgy hogy már három éve házas vagyok, és van két gyerekünk a csodálatos férjemmel) könnyen tudok válaszolni. A minapokban kaptam egy beidézést a bíróságra. Nem vagyok se nem gyanúsított, se nem vádlott, de még ügyvéd, ügyész vagy bíró sem! Csupán Tomi egyik barátjáról van szó, akit sikerült a hatóságoknak elkapnia kábítószer fogyasztásért és árulásért, illetve illegális fegyverbirtoklásért. Életemben kétszer találkoztam a sráccal, és abból egy alkalommal beszélgettünk hosszabban. Kicsit lelövöm a poént, csak hogy a kedves olvasó jobban értse, mégis milyen embert sikerült a rendőröknek elkapniuk, illetve milyen barátai is voltak annak az embernek, akiről ez a történet részben szólni fog. 

   Amikor hosszabban beszélgettem Erikkel, akkor be volt ecstasy-zva, engem pedig kristállyal kínált, amiből később ő is szívott. Megmutatta a kis kollekcióját is a lakásán. Több tucat fegyver, több (állítása szerint) kiló drog. Mind egy aprócska lakásban, nagyjából fél kilométerre a rendőrségtől. Kicsit csodálkozom, hogy még csak most kapták el. 

   A tárgyalás mindenesetre egy hét múlva lesz. Én pedig tanúként megyek, miután a rendőrségen elmondtam a korábbi tapasztalataimat a sráccal. Mit ne mondjak, kissé bűntudatom van, hogy egy problémás fiú ügyét tereltem abba az irányba, hogy elveszítse szabadságát. Abban reménykedem, hogy a későbbiekben tanul az esetből, és az alvilági munkák helyett valami tisztességes szakmát vállal, ha már kijárta a szakközépet. 

   Ami jobban nyomaszt, az a Tomival való találkozás. Majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ott lesz. Egy olyan barátjáról beszélünk, aki óvodás kora óta az életében van. Ki van zárva, hogy ne kérdezték volna ki. Igazából azt csodálom, hogy még nem látom az arcát a körözött személyek között.