Fordított patkó [JAVÍTÁS ALATT]

II.

   Másnap koradélután ébredtem, a legborzalmasabb fejfájással. Addigra már teljesen elfeledkeztem arról, hogy jutottam haza. Még ahhoz is kellett egy pár perc, hogy eszembe jusson, mit álmodtam. 

   Unottan ránéztem a telefonomra, aminek képernyőjén két nemfogadott hívás szerepelt egy vezetékes számról. Biztos az a fiú... Egy pillanatra még el is gondolkodtam a nevén. Még üzenetet is hagyott a hangpostán, de túlságosan sajgott a fejem ahhoz, hogy meghallgassam. 

   Meggyötörve pillantottam éjjeli szekrényemre. Egy szem aszpirin, és egy pohár víz. Halványan elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy pont azt álmodtam, hogy a világ legnagyobb leszidását kaptam. Még valami olyasmi is bevillant, a szállingozó emlék-mozaikok között, hogy apa lekevert nekem egyet. Annak ellenére, hogy ez még addig nem történt meg. 

    Egy pár percig még bámultam a plafont, miközben igyekeztem álmom rejtelmeit feltérképezni, amikor pedig meguntam ezt a tevékenységet, a különös esti társam hangüzeneteinek gondolata furakodott be agyamba. 

   Önnek egy (1) új üzenete érkezett, hallottam a telefonom robothangját. Megvakartam arcom, elgondolkodtam majd megnyomtam a zöld gombot. 

   – Szia Csenge! Tomi vagyok, tegnap estéről. Tudod, nincs telefonom, de megígértem hogy felhívlak. Hát, nem vetted fel, szóval hagyok egy hangüzenetet, mert még sose csináltam ilyet. – Hangja fáradt volt, de meglehetősen vidám. Enyhe mosolyt lehetett rajta hallani. – Találkoztam faterodékkal, és te már sétálva aludtál nagyjából, szóval nem láthattad és nem hallhattad, de képzeld megköszönték, hogy haza hoztalak. Hagytam neked egy kis apróságot is, anyukád megígérte, hogy vízbe teszi. – A hideg is végigfutott a hátamon. Mégis mit hozott? Találkozott apámékkal? Tényleg elmentettem a számát? Futott végig az agyamon. Megállítottam hát a hangfelvételt és rávettem magam, hogy kikászálódjak az ágyból. 

   A nappaliban szüleimet pillantottam meg, a lehető legnyugodtabban üldögélve a kanapén. Ilyen halkan még nem láttam embert Tv-t nézni. Hatalmas mosollyal az arcukon fordultak felém. Ez csak még jobban rám hozta a frászt. 

   – Jó reggelt kicsim! Jót aludtál? – intett anya, hogy üljek melléjük. – Bevetted a gyógyszert? Rémesen festettél hajnalban, amikor hazaértél. 

   – Persze – hazudtam. Vártam a nem sokára érkező szidalmakat. 

   – Nem kéne ennyire leinnod magad – dörmögte apa. – Egy idegennel jöttél haza. Kicsit szégyenkeztem is, meg el is gondolkodtam, hogy mi lesz a következő; Becsempészed a szobádba? – csóválta fejét értetlenkedve. Nem tudtam, mit válaszoljak, így csak vártam, hogy folytassa a hegyibeszédet. – Mondj valamit, mert ez a húzásod így is egy hét szobafogságot fog maga után vonni!

   – Nem fog többet megtörténni, bocsánat – sóhajtottam, feszülten letelepedve a kanapéra. – Mit néztek? – fordultam anya felé, a témát terelve, annak ellenére, hogy mindig ugyanazt az orvosos sorozatot nézték, ha Tv-ztek. Se híradó, se természet film, se szappanopera. Csak az orvosos műsor. 

   – A szokásos – felelte anya fáradtan. Szerintem anya sose szerette a sorozatot. Egyedül apa miatt figyelte árgusan a képernyőt, aki pedig - anyával ellentétben - szeretett betekintést nyerni az orvoslás világába. Valószínűleg valóságosnak is gondolta a kitalált világot, és ezért se szeretett orvoshoz járni. Lehettem akármilyen beteg, ő ragaszkodott ahhoz hogy csak és kizárólag természetes gyógymódokkal dolgozzunk. Aggodalomra viszont semmi ok! Akkoriban még nem nagyon ütötte fel fejét az oltásellenesség, így a szurik  kivételt képeztek gondolataiban. Viszont antibiotikumot nem szedtem soha, egészen huszonöt éves koromig. Az viszont már egy másik történet.