Fordított patkó [JAVÍTÁS ALATT]

I.

   Nem nagyon voltak barátaim a gimnáziumi osztályomból. Ugyan hat évet töltöttünk együtt, mégse akadt olyan, akivel szót értettem volna. Ugyan Renivel és Hannussal el tudtam beszélgetni és Francival nyolcadik óta elválaszthatatlanok voltunk, mégis nyáron valamiért sose fújta össze a sorsunkat a szél. Szinte biztos voltam benne, hogy amint egyetemre megyünk, megszakad mindenféle kapcsolatom velük.

   Reni és Hannus nem is jött a szalagavató utáni osztálybuliba. Francit pedig nem engedte el a pasija. Szóval ott lötyögtem egyedül a buszon, egy üveg béna borral a kezemben. Nem kicsit volt megterhelő elpusztítani. Egyedül. Körülöttem tömérdek idegen ült, kiüresedett, fáradt szemekkel. Mintha rajtam kívül mindenki egy hosszú és kemény napot tudhatott volna maga mögött. 

   Alig vártam, hogy leszálljak és végre befurakodjak Jociék társaságába, még akkor is, ha onnan összevesztem valakivel, emiatt felettébb kellemetlen lesz velük bulizni. Mégse szólt senki semmit, miközben én a borom utolsó cseppjeit kortyoltam ki az üvegből.

   Apró testem lassan felhevült, miközben arcom ürességét belepte a részeg mosoly. Járásom koordinálatlanná vált, és ahogy a busz hirtelen lefékezett majdnem elestem.

   Egy csendes buszmegállóban szálltam le. Én voltam az egyetlen oka annak, hogy egyáltalán megállt a jármű, Káposztásmegyer egy kihalt utcáján. Innen még további tíz percet kellett sétálnom, ami nem könnyű, ha az ember nincs a helyzet magaslatán. 

   Minden lépéssel felmondtam magamban az otthon megnézett útvonalat. Leszállsz a buszról, elmész a Szíjgyártó utca irányába egészen a Bőröndös utcáig, aztán a Tarisznyás játszótérrel szembeni lakás harmadik emeletére becsengetsz. 

   A lakásban már szólt a zene. Nem tudom, hogy a szomszédok hányunk édesanyját emlegették, de a harsogó zsivaj nagyban megkönnyítette a keresésemet. Becsengettem. Bele se kellett szólnom a kaputelefonba, beengedtek. 

   Egy idős házba léptem be. A lift annyira kísérteties volt, hogy inkább megmásztam hat emeletet. A hatodik emeletre érve, halk társaság ült a folyósón. Söröztek és cigiztek, nem törődve a ház szabályaival. 

   Szende mosolyt erőltettem magamra, ahogy átáradt rám is a csoport jókedve. Hagytam, hogy a hosszú pamutkabát, amit anya hozott Szerbiából, beszívja a tömör füstöt. Csak én voltam, és a kabátom. Ketten a világ ellen, mert Jociékat sehol sem láttam a folyósón. 

   Az ajtó kilincsét bámultam, nagyjából öt méterről. Kezem ólomsúlyú volt. Valami azt súgta, hogy ne menjek be, és várjam meg az egyetlen ismerőseimet, akik részt vesznek ezen a csodás eseményen. Ahogy jobban belegondoltam, nem is teljesen értettem, mégis miért mentem el a bulira. És mire feleszméltem, már a lépcsőházban lépdeltem lefelé. 

   Zilálva rúgtam ki a lakóház bejárati ajtaját. Persze a lehető legmetaforikusabb értelemben. 

   A fagyos levegőben kicsapodó leheletemet a cigaretta füst váltotta fel. Túl nagy volt a csend. Télen még a tücskök sem ciripelnek, így az éjszaka némaságát szinte vágni lehetett volna. 

   Léptek törték meg nesztelenséget. Közelebb léptem az ajtóhoz. Szívdobogásom felgyorsult, levegővételeim pedig zajt keltettek a nyirkos csendben. A léptek pedig egyre csak közeledtek. Részeg lelkem szemei előtt egy darabolós gyilkos képe jelent meg. Az már nem futott át az agyamon, hogy hogyan menekülhetek el egy zárt ajtón keresztül, és hogyan bújtathatom el magam, a felfelé gomolyodó füst mögött. 

   Aztán egyszer csak ismét csend lett. A falak ugyan még takarták azt a bizonyos személyt, de tudtam hogy ott áll a közvetlen közelemben. Még a hosszúra nyúlt árnyéka is a járdára vetült, a pislákoló sárga fényben. Néhány méter választott el minket. Aztán egy-két csoszogást hallottam, és egy ballonkabátos srác alakja jelent meg, immáron nem csak lelki szemeim előtt.