"Soha többé nem leszünk azok a gyerekek."
Visenya Velaryon születése óta jegyben jár Aegon Targaryennel, édesanyja féltestvérével.
A két gyermek nem egy fontos diplomáciai döntés miatt házasodnak majd össze, hanem egy barátság utolsó ígérete miatt a...
اوووه! هذه الصورة لا تتبع إرشادات المحتوى الخاصة بنا. لمتابعة النشر، يرجى إزالتها أو تحميل صورة أخرى.
——————————
Elhagytam. —suttogtam a szobám falainak, hogy tudják, mit követtem el és mivel kell ma szembenéznem.
Öt év telt el azóta, bennem pedig még ennyi idő után is elevenen él az emlék és az a fullasztó érzés mikor kisétáltam a szobából, azzal a tudattal, hogy ő ezt sosem tenné meg velem.
Én megtettem.
Nagyon sokszor írtam neki, de feleslegesen. Választ sosem kaptam. Szerettem volna tudni, hogy mi történik vele. Reméltem, hogy talán őt is érdekli, hogy én hogy vagyok, de mint kiderült csak hiú ábrándokat kergettem. Igazából megértem.
Elárultam.
Lassan feljött a nap és betöltötte a szobámat fénnyel, pedig én élveztem a sötétséget. A gondolataimat a szoba minden sarkában szétszórtam, hiszen a sötétben senki nem találja meg. Nem mintha bárki keresné, hiszen nekem sem kellenek, de tudtam, hogy a világossággal együtt azokat is össze kell szednem.
A nyakláncom húzogattam a nyakamban miközben felültem az ágyon. Csak arra tudtam gondolni, hogy ma végre újra láthatom, de megrémített a tudat, hogy már nem az a gyermek fog velem szembenézni aki öt évvel ezelőtt.
A könnyeim újra és újra kicsordulnak és versenyt futnak az éjszaka alatt kipirosodott arcomon. Hirtelen kopogtak az ajtómon, így igyekeztem minél előbb letörölni őket. A szobalányom baktat be az ajtón.
Nem ülök fel. Nem szólalok meg. Már megszokta.
Hagyom, hogy összepakoljon, előkészítse a fürdőmet, kiválassza, hogy mit veszek fel. Eltelik pár perc, egy óra. Lassan feltápászkodok az ágyból, hogy megtudjon ágyazni. Levetem magamról a hálóruhám és belelépek a kádba. A víz forró, de a bőröm tűri. Én is tűröm.
Megtűröm a semmit, a közönyt ami betölti az űrt, amit az anyám okozott.
Amit én okoztam.
Hátrahajtom a fejem, majd szép lassan elmerülök a vízben. Nem szeretnék feljönni. Lent maradok, de az agyam jeleket küld a testemnek, ami reflexszerűen cselekszik. Feljövök és hatalmas levegőket veszek. A szobalányom ijedten pislog rám, ezért kiszedem a hajam az arcomból és rá mosolygok, hogy ezzel tudatára adjam, eszemben sem volt megfulladni.
Felállok a kádban, majd a köntösömért nyúlok amit miután kiszálltam magamra húzok. Leülök az asztalomhoz, a szobalányom pedig rohan, hogy megfésüljön. Ugyanannak a monoton reggelnek tűnt, mint az összes többi. Mégsem volt az.
A tükörben szembe néztem magammal. Nem sokszor teszek ilyet, ugyanis ez egy veszélyes cselekedet. Gyűlölöm azt a valakit aki visszanéz rám, de tisztelem is, hogy képes megbirkózni a bűntudattal, ami az évek során egyre csak sokasodott benne.
