"Soha többé nem leszünk azok a gyerekek."
Visenya Velaryon születése óta jegyben jár Aegon Targaryennel, édesanyja féltestvérével.
A két gyermek nem egy fontos diplomáciai döntés miatt házasodnak majd össze, hanem egy barátság utolsó ígérete miatt a...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
Gyermekként azt hittem, hogy minden egyszerű és mesébe illő. Egészen addig, amíg édesanyám fel nem világosított arról, hogy nekünk, hercegeknek és hercegnőknek a házasság nem szeretetből vagy szerelemből születik, hanem kötelességből. Tudtomra adta, hogy ha elérem a kort nekem is férjhez kell mennem, de én nem kívánom azt a házasságot ami neki és apámnak volt. Szerették és tisztelték egymást mint rokonok, de sosem volt köztük szenvedély vagy szerelem, ellenben a második házasságával.
Az apámról terjengtek szóbeszédek is miszerint igazából a férfiakhoz vonzódott és képtelen lett volna arra, hogy gyermeket nemzzen. Így már kislányként felmerült bennem a kérdés, hogy valóban törvényes örököse vagyok-e Rhaenyra Targaryennek.
— Visenya, hát itt vagy! — rázott fel anyám hangja a gondolataimból. — Már mindenhol kerestelek. — állt meg előttem, majd mikor realizálta, hogy mi történt le ült elém és megsimította az arcomat.
Nem tudom mennyi ideje ülhettem ott a sarokba, de bizonyos, hogy eltelt már pár óra az érkezésünk óta. Üveges arccal bámultam rá. A szemeim és a bőröm kiszáradt a könnyeimtől, a mellkasom pedig még mindig fel-fel emelkedett oxigénért küzdve.
— Szeretnél beszélni róla? — hangja és érintése szinte varázserővel bírt, ilyenkor éreztem igazán az anyai törődést, amit egész gyerekkoromban hiányoltam.
A kontrollálatlan lelkem egy átok, de ugyanakkor egy ajándék is számomra, ami menedékül szolgál anyám karjaiba. Mostanában már megtanultam kezelni ezeket a rohamokat, de tisztában voltam vele, hogy a mai elkerülhetetlen. Megfog történni ha akarom, ha nem.
— Nem. Nem szeretnék róla beszélni. — ráztam meg a fejem. — Már jól vagyok. — jelentettem ki, majd feltápászkodtam a földről.
— Nagyon fontos, hogy most összeszedd minden erődet, mert veszélyes helyre jöttünk. — állt fel anyám is és a kezeim után nyúlt, hogy megfogja őket, ezzel pedig nyomatékosítsa mondanivalóját. — Nem engedheted, hogy lássák az érzelmeidet vagy a gyengeségeidet. Muszáj erősnek mutatkoznod, minden helyzetben. Az örökösöm vagy és egyben az egyetlen lányom. Nem hagyhatod, hogy az emlékeid vagy Aegon összedöntse azt amit felépítettünk. — a szavai koránt sem nyugtattak meg. Buzdítónak hatottak, de hangjában mégis ott volt valami titokzatosság, amit képtelen voltam megfejteni.
— Megértettem anyám. — bukott ki belőlem. — Igyekszem. Állandóan, minden erőmmel. —suttogtam, majd éreztem, ahogy újabb könnycseppek buggyannak ki a szemem sarkából, de útjuk nem sokáig vezetett, ugyanis puha kezeivel azonnal letörölte őket és a karjaiba vont.
— Hiszek benned kislányom! — suttogta, majd egy csókot nyomott a homlokomra.
Egy kis idő után fájó szívvel ugyan, de elhagytuk a gyermekkori szobámat és elkísért a lakrészemig, majd magamra hagyott.
