SKIN AND BONES | Aegon Targaryen

HARMADIK FEJEZET

A nap fényes sugarai besütöttek a szobámba és az arcomat cirógatva ébresztettek fel álmaimból. Hirtelen felültem az ágyon és imádkoztam azért, hogy a tegnap este csak egy rossz álomkép legyen. Körbenéztem a szobában és ott volt a méregzöld ruha, kiterítve a szoba közepén, ahol tegnap este sikerült leráncigálni magamról. Visszadőltem az ágyba, majd az arcomat a kezeimbe temettem.

Aegon jegyese vagyok.

Már csak a puszta gondolat is megrémisztett. Hiszen már semmi közöm nincs ahhoz az emberhez akivé vált.

Lassan feltápászkodtam az ágyból, majd a szekrényemhez baktattam, hogy felvegyek egy ruhát. Egyedül egy igazán nagy kihívásnak bizonyult, de nem akartam segítséget, nem vágytam senki társaságára.

Miután elkészültem ugyanabba a terembe vettem az utamat, mint tegnap este. A reggeli már tálalva volt, az asztalnál pedig Jace, Luke, Haelena és a királyné ült. Vettem egy mély levegőt, majd minden erőmmel igyekeztem elhessegetni a tegnap történteket. Szép csendesen leültem és az előttem ülő lányra pillantottam, aki széles mosollyal díjazta érkezésemet. Viszonoztam számára aztán az öcséimre vezettem a tekintetemet. Jace jóízűen falatozott, míg Luke csak meredten bámult maga elé. Egész életünkben megkérdőjelezték a származásunkat, így teljes mértékben megértettem a fivérem aggodalmát.

— Lucerys! Enned kell valamit. — szólaltam fel, mire a fiú nagyokat pislogva rám nézett, majd helyeslően bólintott egyet.

Ettem még pár falatot, majd felálltam az asztaltól, mire a királynő hirtelen rám kapta a tekintetét. Felállt, majd odasietett hozzám és egy sétára invitált az udvarban. Igyekeztem a lehető legkedvesebb oldalamat mutatni számára és elfogadtam.

Egy ideig csak némán sétáltunk egymás mellet, majd mikor már elég messze kerültünk mindenkitől, a királyné megtörte a csendet.

— Szeretnék bocsánatot kérni a fiam tegnapi viselkedése miatt. — szemeit lesütötte, mint egy kisgyermek, aki rosszat tett és most felvállalja méltó büntetését.

— Nem neheztelek miatta. — szavaim teljesen meggyőzőnek hatottak, pedig nagyon is rosszul érintettek Aegon szavai. Sosem vádolt meg, sőt védelmezett az emberek mocskos szavaitól.

— Tudnod kell, hogy miután elmentetek Királyvárból Aegon teljesen kifordult önmagából, én pedig már képtelen vagyok kontroll alatt tartani. Talán sosem tudtam igazán. — vallotta be. Hangja lemondóan csengett, ami egyben rémisztett meg és tett kíváncsivá. — Amikor csak teheti bort vedel, szajhákat kerget. — a királyné megállt, majd velem szembe fordult. — Ma reggel egy rémült szolgálólány keresett fel. A segítségemet kérte, mert Aegon.....Nos, a fiam elmondása szerint csak játszadoztak. — meglepettségemben a szemöldököm az egekbe szökött.

— Aegon mindig is a saját feje után ment. Sosem érdekelték a következmények. — néztem a királynéra, aki egyetértően bólintott.

Egy ideig csak bámult rám, majd körülnézett és még közelebb lépett hozzám.

— Mikor megrontotta azt a szegény lányt, a te nevedet sóhajtozta a fülébe. — vádló pillantásokat vetett rám, mintha én lennék a felelős azért amit Aegon tett.

Talán, volt benne némi igazság.
Lehet, hogy én tettem ezt vele.

— Láttam tegnap este, hogy nézett rád és hidd el, nagyon jól ismerem a mögöttes tartalmát is. Ezért szeretném, ha gondoskodnál arról, hogy ne történjen ilyen baleset többet. Gyönyörű lány vagy, tégy róla, hogy ne akarjon mégegyszer máshoz érni.

— Ne vegye sértésnek királyném, de nem fogom elcsábítani a fiát. Nem vagyok szajha vagy egy szolgáló. Még akkor sem ha az én nevem suttogja a fülükbe. Nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon. Hiszen mint már mondtam, azt teszi, ami kedvére van. — közöltem, majd minél előbb szerettem volna véget vetni ennek a beszélgetésnek, ezért megfordultam és el is indultam volna, ha Alicent nem fogja meg a karom és húz vissza.

— A felesége leszel és hidd el, hogy hasznodra fog válni az, ha eleget teszel a kérésemnek. — hangja meglepően nyugodt volt. Bennem viszont egyre csak forrt a düh és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy kitörhessen.

— Hova lett az a harcos, makacs és fondorlatos kislány aki voltál? — szemeim szinte szikrákat szórtak, úgy éreztem túl sokat enged meg magának Alicent Hightower a célja eléréséért. — Nem veszhetett el, csak elnyomtad a lehető legmélyebbre. Most itt az idő, hogy a felszínre engedd, különben megfulladsz Visenya. — tekintete a győzelem zászlaját lobogtatta.

Tudta, hogy megadtam magam.

— Rendben! Legyen úgy, ahogy királyném akarja. — közöltem.

Az ajkai apró mosolyra húzódtak.

Illedelmesen hajlongtam előtte, majd a lehető leggyorsabban igyekeztem vissza a szobámba. Ahogy befordultam az egyik folyosóról a másikba úgy a testem is neki ütközött egy másiknak.

Felpillantottam.
Aemond Targaryen állt előttem teljes valójában. A fiú félmosolyra húzta a száját.

- Nekem jöttél! - jelentette ki nemes egyszerűséggel, mintha nekem nem tűnt volna fel.

- Ugye nem esett bajod? - néztem rá szánakozva. Hangomban a gúny és a düh vegyült, szinte magamra sem ismertem. Megrémisztett, és mégis, tetszett.

- Pimasz vagy fattyú! - vágta hozzám a szavakat.

Megforgattam a szemeim, majd tekintettel a helyzetünkre, hátráltam egy lépést. Kikerültem és vissza sem nézve folytattam az utamat vissza a hálótermembe.

Ahogy visszaértem azonnal ledőltem a biztonságot nyújtó ágyamba. Képtelen voltam, hogy feldolgozzam azt, ami történt. A dolgok amiket megtudtam a leendő férjemről, a feladat amit Alicent szánt nekem és az amit mondott rólam. Túl jól ismert és gyermekkoromban túl sokszor kaptam tőle szidást a sok csínytevésért.

Az emlékek telesen összezavarták a bennem tengődő gondolatokat. Összegömbölyödtem és hagytam, hogy a könnyeim szabadon ússzanak az arcomon.

Egyre több és több.

A tüdőmet elhagyta az összes oxigén és hiába kapkodtam érte, úgy éreztem, hogy nem történik semmi.

"— Most itt az idő, hogy a felszínre engedd, különben megfulladsz Visenya."— hangzott el a fejemben újra és újra.

Igaza volt.