Más Világ

1. Fejezet

Menekülni akartam ebből a rosszakaró, gonosz világból. Csak azt láttam a szemem előtt, ahogy körül ölel, majd pedig szépen lassan, amikor nem figyelsz megfojt, és még a lelkedből is kinyomja a szuszt. Nagyjából ez volt velem is.
Mindig is meg kellett felelnem mindenkinek. Azt akarták látni, hogy én legyek az az ember, aki kedves, okos, szép és a többi hülyeség, aminek semmi értelme. De én nem ez vagyok. Senki, de tényleg senki nem ismeri az igazi énemet.
Nem tudják, hogy milyen zűr kavarodik bennem. Nem sejtik, hogy mikre gondolok, vagy hogy miket tennék.
Hagytam nekik, hogy a bábujuk legyek, és az elvárasoknak megfeleljek.

20 éves nőként egy sevillai kávézóban rohadok, ahelyett, hogy világot látnék. Ahelyett, hogy új embereket ismernék meg, vagy hogy élvezzek az életemből minden percet, amit csak lehet.
A régi ,,barátaim" mindig azt mondták, hogy én képtelen vagyok az érzésekre. Hogy kőből van a szívem. De ők nem is sejtik, milyen az, ha valaki megakadályzzák az álmukat. Az enyém az volt, hogy mindenki elfogadjon úgy, ahogy vagyok.
Az, hogy ne beszéljen senki a hátam mögött, hogy inkább mondják a szemembe, ha van valami problémájuk velem. Én mindig megmondtam nekik, amivel pofára is estem. Nem is kicsit. Így vesztettem el a ,,barátaimat".

Az arrogáns apám és anyám azt akarták, hogy könyvelő, vagy ügyvéd legyek.
Mikor azt mondtam nekik, hogy én soha a büdös életbe nem leszek ügyvéd, vagy könyvelő, kijelentették, hogy már nem tekintenek engem családtagként. Azt mondták, hogy én már nem vagyok a lányuk. És tudjátok mit? Kicsit sem bánom!

Amikor bezártam este a kávézót, haza indultam. Az ajtó előtt megálltam, amikor láttam, hogy a postaládában hever egy gyűrött boríték. Kivettem a ládából, és előkerestem a kulcsonat a táskámból, majd benyitottam a házba. Levettem a cipőmet a lábamról, amit beraktam a helyére.

Remegő kézzel kinyitottam a levelet, majd olvasni kezdtem a betűket, amik mintha hirtelen egybefolytak volna. Elmosódtak. A könnyektől, amik szúrták a szemeimet, hiszen a levélben a keresztapám neve szerepelt, amiben a hölgy - aki írta a levelet. - alaposan leírta, hogy motorbalesetben elhunyt.

Számomra márcsak a keresztapám maradt. Ő volt az egyetlen, aki megértett, és teljes szívéből szeretett. Tegnap estig.
Egyszer már átéltem azt a gyötrő érzést, amikor a szemem láttára halt meg az anyám és az apám.
Ismét, mintha láttam, és hallottam volna, ahogy az autó kereke végig siklik a vizes aszfalton, és ezért egy csikorgó hang villant be. Aztán pedig a szemem előtt megjelent, ahogy a földön feküdve oldalra hajtottam a fejemet, és láttam a szüleim holttestét heverni a földön, némi vértócsa kíséretében. Akkor voltam tizennégy. Lehunytam a szememet, és felvillant a rendőrség, és a mentő piros-kék fényei, ahogy áthasítják a fények a sötétséget.
Azon a napon holmi veszekedés miatt történt a baleset, aminek az oka én vagyok.
Mai napig küzdök emiatt.

A lap alján egy telefonszám szerepelt. A telefonomért nyúltam, és elkezdtem beírni a számokat egymás után. Minimum egy percig csak nézhettem a számot, miután végre rávettem magamat, hogy felhívjam a hölgyet.

– Üdvözlöm, a nevem Stella Harisson! Ha minden igaz, ön küldött nekem egy levelet a... - gombóc nőtt a torkomban, és próbáltam összeszedni magamat. – ... a keresztapám, Oscar halálával kapcsolatban.

– Stella, szia! – szólalt meg a telefonba egy édes hang, ami nyugodtságot árasztott. – Nyugodtan tegeződj. Igen, én küldtem a levelet neked. – miközben elmondta a mondatát, a háttérből üvöltözés, és hangos röhögést hallottam, amiből kihallottam, hogy ,,Fejezd be!". – Remélem jól vagy. Tudom, hogy most semmit sem értesz, viszont Oscar kérte, hogy ha egyszer motorbalesetben elhunyna, vegyük fel veled a kapcsolatot, hiszen számára te nagyon fontos vagy.

– Értem – helyeseltem. – Viszont megkérdezhetném, hogy kivel is beszélek? – kérdeztem finoman, hogy ne tűnjek modortalannak.

– Jajj, ne haragudj, hogy be se mutatkoztam, Rosy López vagyok. Már évekkel ezelőtt találkoztunk, szóval biztos nem emlékszel ránk.

Ránk? Nem rémlett, hogy kivel beszélek. Sosem voltam jó abban, ha valaki nevet mondott nekem. Jobb az arcmemóriám.

– Nos... Mivel Oscar számunkra szinte családttag volt, mi is ott leszünk a temetésén, Tenerifén. – folytatta.

– Én Sevillában lakom. – sóhajtottam.

– Akkor gyere hozzánk pár napra, vagy hétre Tenerifére. – mondta, mire ledöbbentem.

Már nyitottam volna a számat, azonban átgondoltam a dolgokat, és én nem fogom kihagyni Oscar temetését.

– Ömm... – kerestem a megfelelő szavakat, azonban nehéz volt számomra beszélni is. – ... Jó, de...

– Remek! – vágott a szavamba. – A temetés várhatóan egy-két hét múlva lesz, mi örömmel várunk téged, és akkor jöhetsz, amikor csak szeretnél. Ja, és álljuk a repjegyet. Csak majd írj nekem. – már el szerettem volna utasítani, viszont kinyomta a hívást.

Az asztalra dobtam a telefonomat – ami elég nagyot koppant, szóval lehet, hogy betörött, viszont kicsit sem izgat. – ,és a kezembe temettem az arcomat.

Tudom, hogy Oscarnak Tenerife volt a mindene. Ott nőtt fel, szóval lehet, hogy elmegyek... De ha igent is mondok, én fogom fizetni az utamat!

Felvettem ismét a készüléket a kezembe, és kis ideig haboztam, hogy megírjam-e Rosy-nak a választ.
Végül arra jutottam, hogy megírom neki. Megyek Tenerifére!