Más Világ

4. Fejezet

Mikor idejöttem tudtam, hogy borzalmas lesz ez a nap amikor eljön.

Az ágy végén ültem és csak bámultam a fekete ruháimat, amik a szék támlájára voltak terítve.
Felálltam, azonban a lábam mintha a földbe gyökerezett volna hirtelen.
Remegett a kezem amikor a textílekért nyúltam.
Megfogadtam, hogy nem fogok sírni. Oscar is ezt akarná. Hogy ne sírjak. Ő mondta mindig nekem, hogy csak akkor hulljon a szememből könny, ha valami annyira fáj, hogy az a fájdalmat lehetetlen elkerülni. De ez a pillanat is olyan volt. Mindig fog fájni, hogy ő már nincs közöttünk.

Az ajtó felől kettő erős kopogást hallottam. A szívem mélyén reméltem, hogy az a valki fog az ajtóban állni, aki megért. Aki elfogad, és aki megtud nevettetni, még akkor is ha nem jó a kedvem.
Mikor a kilincset lassan lenyomtam, hogy kinyissam az ajtót, nem pont az a személy állt ott. Fer aggódó tekintetével találtam magamat szembe.

– Stella, csak szólni akartam, hogy nem sokára indulunk. – mikor e szavak elhagyták száját, Fer háta mögött egy már nagyon ismerős szempár találkozott az enyémmel.

Nem akartam mosolyogni, de megtettem. Mégha nem is vigyorogatam, de egy kisebb mosoly ült az arcomra, a pír mellé. Pedri szeme, mint két mikroszkóplencse, a lényemet vizsgálta. Nem bántam. Titokzatossá tette. Egésznap tudnám ajka ívét figyelni.
Elkaptam a tekintetemet a fiúról, és újból Fer arcát néztem, aki türelmesen várta, hogy mondjak valamit. Hirtelen nem tudtam ajkaimat mozgatni, hogy meformáljam gondolataimat, amiket szívesen elmondanék valakinek.

– Köszönöm, hogy szóltál. – erőltettem mosolyt az arcomra.

Fer egy utolsó pillantást vetett rám, amivel jelezte, hogy fel kéne végre öltöznöm.

Már a cipőmet kötöttem be, mikor ismét kopogást hallottam.

– Fer, ne aggódjál, mindjárt megyek! – szóltam az ajtó felé, azonaban amikor kinyitottam kisebb émelygő érzést éreztem a gyomromban.

– Nem Fer vagyok, de szerintem jobb is. – nevetett Pedri. – Mindjárt elkésünk, szóval...

– Már kész vagyok! – vágtam közbe mondatának, mire bólintott.

Felkaptam a telefonomat az asztalról, és már szaladtunk is az autóhoz.

– Fer, fogd meg a csokrot! – utasította az anyósülésen ülő édesanyja, aki Fer ölébe helyezte a virágcsokrot, aminek pár szirma lehullott.

– Ez büdös – szagolt a virágok közé.

– Lehet, hogy csak a te szagodat érzed. – viccelődött fiával Fernando, mire Fer-en kívül mindenki nevetésbe tört.

Átvettem a csokrot Fertől, és beszívtam mámorító illatát.

____

Néztem a sírt. Ahogy a kőbe vésték nevét. Oscar. Oscar. Oscar. Nem is tudom, hogy hányszor olvastam újra.
Lehunytam a szememet, majd elém tárultak a jelenetek, amikor segített tanulni. Amikor kucsiként levitt a játszótérre, mert a szüleim nem értek rá. Amikor stületésnapom volt, és meglepett életem első tortájával - 13 éves koromban. És még millió dolog, amit sosem fogok elfelejteni.

Nem tudtam megállni... A fátyolos esti fényben, amikor az érzelmeim viharos hullámzása megérkezett, minden elmosódott. Összefolyt Oscar neve is. A könnyeim szívből jöttek. Az egész szemem nedves volt. Azonban a csend átölelte a lényemet.
Éreztem, ahogy a hideg fuvallat simít végig csupasz bőrömön.
Émelygő érzés volt a sírás. Lábaim a földbe gyökereztek, és csak annyit láttam, ahogy a temetőben az a kevéske fény összemosódik, és egy sárga pacává válik az egész.
Mellkasom egyre szaporábban emelkedett és süllyedt.