Más Világ

3. Fejezet

Reggel túl korán ébredtem fel, és nem is tudtam visszaaludni. Leosontam a lépcsőn, úgy, hogy senkit ne ébresszek fel, hiszen a lépcső csikorgó hangot hallatott, ami miatt szinte egyből megjelent előttem az autó kerekének a csikorgó hangja, ami végig suhant a betonon, maga mögött hagyva az olaj foltot, illetve a füstöt. Valahogy így képzeltem el Oscar balesetét is. Csak motorral.

A konyhába tartottam, hogy igyak egy pohár vizet, azonban magával ragadott a gyönyörű tavaszi reggel.

Elhúztam az üvegfalat, majd apró léptekkel kiléptem az eső illatú, harmatos fűre, ami alattam besüppedt, és egy kicsit éreztem a zoknimon, ahogy átnedvesedik. Élveztem azt, hogy nedves a lábam, hiszen hideg érzést keltett, amitől megborzongtam. A reggeli szél süvített, és a kibontott hajamba kapott, ami egyből összekócolódott, és az arcomba csapódott.
A nap, mikor kibújt, és már lehetett látni, mindent rózsaszínre, illetve aranyra varázsolt. Pár tonnás méretű, azonban pihe könnyűnek tűnő felhő jelent csak meg az égbolton.
A légáramlat megbozolta a fákat, a bokrokat és a mámorítóan édes illatú bazsarózsákat, amik gondosan voltak elültetve a földbe, amiből ugyancsak áradt a friss, vizes föld illat.

A fán egy madárcsalád kezdett bele, harmónikus énekükbe, mikor éreztem, ahogy hirtelen a semmiből egy kéz érintkezik a vállammal. A kéz elterült rajta, ami pihentető érzést nyújtott számomra, még akkor is, ha egy kissé megrándult a testem a váratlan érintkezéstől.

Lassan oldalra hajtottam a fejemet, hogy lássam, kié a kéz, amikor két barna szempárral találkozott az én zöld szemeim. Az övé ragyogtak a napragyogásától, és még az íriszében is mintha láttam volna egy kis csillanást. Mosolyra húzódott a szám.

- Felébresztettelek? - kérdeztem a szempár gazdáját, mire megrázta a fejét.

- Nem. Minden reggel ilyen korán kelek. A gyönyörű látvány miatt. A madarak dallama miatt. A szél miatt. - töprengett el a tájon Pedri, mire mintha a lelkembe tekintett volna. - Te miért nem alszol? - kérdezte, mikor észre vettem, hogy a keze még mindig ott pihen a vállamon. Amikor odanéztem, egyből elkapta onnét.

- Igazából csak a heves eső kopogott az ablakon, és álmatlanná tett. - halvány mosolyt erőltettem magamra.

A kerítés mellett egy fehér macska húzódott végig kecsesen, és lassan, majd amikor a fáról leesett egy ágacska és a földre pottyant, felkapta édes fejét és tappancsát belemélyesztette a betonba, hogy aztán elfusson sebesen.

- Kérsz kávét? - kérdezte Pedri a macska szökését követve.

- Igen, köszönöm. - mosolyogtam.

Visszamentünk a meleget árasztó házba, ahova a nap kellemesen tűzött be, és áradt be a fény, amit az arcomon éreztem, ahogy süti meg a meleg érzet.

Pedri egy fehér bögrével teli kávét csúsztatott felém, amit a számhoz helyeztem és megfújtam. Annyira forró volt, hogy a gőz felszállt, és szinte az arcomon éreztem a párát.
Belekortyoltam a kávéba, ami kicsit keserkésen, azonban édes ízben terült el a számban, majd a torkomon át.

- Ez nagyon finom. - mondtam két korty között.

- Köszönöm. - hajolt meg, mire kicsit felnevettem.

Felálltam, majd betoltam a fehér fa széket és a mosogatóba helyeztem a bögrét.

Fer baktatott le hangosan a konyhába. Haja az égnek állt, szemét törölgette, és egy nagyot ásított, amit reflexből utánoztam.

- Nekem nem csináltál kávét? - kérdezte Fer Pedrinek szegezve kérdését felháborodottan, mire a fiúra néztem, aki vállat vont.

- Te is tudsz.

Később Pedri és Fer szülei is lejöttek, majd reggeliztünk. Életem során ez volt az első olyan reggeli, amit nem kellett egyedül megtennem.
Amikor anya és apa még éltek, mindig dolgoztak. Hétvégén is.
Fenomenális érzés volt hallgatni az érdekesebbnél érdekesebb történeteket, a mennyei reggeli kíséretével.

Délután az égbolton gyülekeztek a sötét felhők, majd később kopogtatattak az esőcseppek, amik végig folytak az ablakokon.

A ház minden szegletét még nem igazán tudtam felfedezni, viszont megakadt a szemem a zongorán.
Leültem a hangszer elé, majd lenyomtam az egyik billentyűt, ami keservesen mély hangot adott ki.
Egyből az az időszak ugrott be, mikor anya tanított játszani a zongorán. A módszere kegyetlen volt, viszont használt, hiszen amikor a zongorán játszok, gyönyörű melódiával tölti be a szobát.
Most is ez volt. Visszhangban járódott át a falakon a hangok mély, illetve magas csengése.

- Nem is tudtam, hogy tudsz zongorázni. - szólalt meg Pedri.

Egyből leálltak az ujjaim, és felé néztem.

- Anyám tanított meg, mikor élt. - néztem fel rá.

- Sajnálom!

- Nem kell! - vágtam rá. - Kegyetlen volt. - néztem magam elé.

- Ismertem. Ahogy téged is. Úgy tíz-tizenhárom évesek lehettünk.

Nem gondoltam volna. Akkoriban teljesen más világ volt, mint most.

Pedri mellém ült, mire arrébb csusszantam.

- Én nem tudok zongorázni. - nevetett.

Ráhelyezte a fehér billentyűkre ujjait, majd végig siklottak rajtuk. A hangzás nem volt teljesen kellemes, viszont ahhoz képest, hogy nem tud zongorázni, nem volt ügyetlen.

- De nem jó a hangzás, ha egyszer egy nagyon mélyet ütsz le, majd utána egyből egy visítóan magas hangot. Átmenetesen csináld. - okítottam, mire megpróbálta úgy, ahogy mondtam.

- Elegáns. - gondolkoztam hangosan. Kérdőn nézett rám. - A dallam. Elegáns.

- Igen, valóban így jobb. - nevetett, mire én is mosolyra húztam a számat. - Mosolyogsz, de nem vagy boldog. - mennyire igaz! Hihetetlen, hogy érzi rajtam.

- Tudod megvisel Oscar halála. Számomra csak ő volt az, aki megértett. Támogatott, és segíett mindenben. - mély levegőt kellett vennem ahhoz, hogy ne sírjam el magamat.

- Nem sokszor találkoztam vele, hiszen tudod, Barcelonában élek. - összeráncoltam a homlokomat. - A foci miatt. - itt leesett.

- Tényleg, Rosy említett valami eb-t. Őszíntén nem igazán figyeltem akkor. - nevettem kínomban. - Amúgy rengeteget gondolkoztam régebben, hogy kiköltözzek-e Barcelonába, vagy sem.

- És végül miért nem?

- Gyerekkori álom volt. Anyáék nem engedték volna meg. És ahogy felnőttem nem is gondoltam volna rá, hogy oda költözzek.

- Egyszer eljöhetnél. - bökött oldalba könyökével. - Megnézhetnéd, hogy focizok.

- És miből gondolod, hogy téged néznélek? - arca ellágyúlt, és apró mosolyra húzta száját.

- Csak reménykedtem.

Felállt, és szavai mintha még ott lebegtek volna a zongora felett. Kettőnk között.
Nem is tűnt fel, viszont elmosolyodtam.

A szememmel végig követtem minden mozdulatát, amit csak tett.
Néha... néha olyan volt, mintha... mintha egy könnyű és bársonyos bizsergés érintette volna meg a szívemet... Csapkodott. A gyomromban. Tudtam mi ez...