Más Világ

6. Fejezet

Azt ígérte Pedri, hogy ma elkísér a városba, de már legalább fél órája várok rá. Csak várok és várok, és nem tudom, hogy elfelejtett-e, vagy csak szimplán nem akar velem lenni. Kettesben - mégha az baráti séta is lenne.

A kezemben szorongattam a telefonomat, és a kijelzőjét bámultam. Már gondoltam arra is, hogy felhívjam, vagy írjak neki, viszont inkább annyiban hagytam a dolgot, és visszaindultam a lépcsőházba.

- Stella, várj! - szólt utánam Pedri, majd a karom után nyúlt.

- Fél órát vártam rád. - próbáltam nyugodt hangon beszélni hozzá.

Tudom, hogy ez nem randi lesz. Sajnálom. Pedri igenis késhetett, hiszen ez csak egy ,,baráti séta."

- Tudom, de ne haragudj, viszont tovább tartott az edzésem, mint kellett volna.

– Jól van, hát attól még elmehetek egyedül is várost nézni. Menj csak a dolgodra. Majd küldök képeket. – a végét már kissé nevetve mondtam a mondatomnak.

– Attól még veled megyek. Kérlek ne akadj ki rajtam! – futott mellém.

– Pedri, én nem akadtam ki. Nem baj, hogy késtél. Ez...ez csak egy szimpla séta. Semmi különös.

– Pedig lehetne. – habár ezt Pedri motyogta, viszont meghallottam. Határozottan elpirultam, szóval elfordítottam tekintetemet előle, hogy ne lássa kipirult arcomat.

Nem tudom, hogy merre sétálunk, viszont abban biztos vagyok, hogy ki szeretnék élvezni minden percet, amit vele tölthetek.

– Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsiskodva.

– Majd meglátod, csak légy türelmes egy kicsit, és fogd be a szádat.

A beszélgetés itt abba is maradt. Szótlanul folytattuk utunkat egymás mellett. Úgy sétáltunk, mintha idegenek lennénk. Mintha nem is ismernénk egymást.

A lélegzetem is elállt, mikor megláttam, hogy hova sétáltunk.
A Hold naracsszínű aranyhidat képzett a vízen, mely egybe folyt a mélykék hullámos tengerrel.
Hajamba belekapott a szél, és simogatta arcomat, mint egy puha tollpihe. Meg akartam érinteni a h
Holdat, melyeken jól kivehetőek voltak a kráterek is.

– Istenem de gyönyörű! – suttogtam, viszont Pedri felém nézett, és elmosolyodott.

– Vedd le a cipődet! – utasította, mire azonnal le is vettem a lábamról, és a homokba hajítottam mellénk.

– Pedri... – felé néztem, majd amikor láttam, ahogy szemeiben tükröződött vissza a Hold és a víz ragyogó együttese, még ajkamon a szavakat sem tudtam megformálni. – Pedri, én nem mondtam még, viszont be kell, hogy valljam; rettegek a tengertől.

Hat éves voltam, mikor a szüleim levittek engem a tengerparta. Olyan traumát hagyott bennem, hogy még a mai napig emlékszem minden borzalmas percére.
A tenger közepén labdáztam – egyedül – , mikor nem láttam többé a szüleimet. Eltűntek. Forgolódtam jobbra-balra, viszont nem láttam őket sehol sem. Nem tudtam akkor még úszni, és tehetetlen voltam...

– Oh, hát én itt vagyok. Nem fog semmi baj sem lenni. Kérlek, bízz bennem! – hangja nyugtatott. Olyan lágyan ejtette ki a szavakat a száján, mint amilyen lágyan suhogott a szellő körül ölelve minket. Kettőnket.

– Bízok!

Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam. Közelebb léptünk a vízhez, de én még mindig nyugtalanító érzést éreztem. A gyomrom liftezett és a lélegzetem is felgyorsult. Pulzusom pedig az egekbe szökött.

– Hideg a víz. – Pedri megérintette a lábával.

Én csak álltam, és néztem tovább a hullámokat. Mondhatni a lábam a földbe gyökerezett, hiszen mozdulatlanná dermedtem.

– Stella, segítek ha nem megy. Megértelek, hogy félsz és tudom, hogy nem könnyű ilyen hirtelen. Szorítsd meg a kezemet ha nem megy egyedül.

Közelebb léptem hozzá. A homok dörzsölte a talpamat, azonban kellemes érzés volt.

Kezem remegett, viszont tudtam, hogy Pedri segíthet nekem legyőzni a félelmemet.
Tenyerét felém szegezte, én pedig kezemet az övébe csúsztattam. Kezeink úgy illeszkedtek egymáshoz, mint két puzzle darab.

Lassan lépdeltünk a homokban. Pedri érezte rajtam, hogy félek. Bár nyugtatott tenyere melegsége.

– Rendben. Menni fog.

Nagyon szerettem, amiért ilyen türelmes volt velem. Más ember biztosan kinevetett volna azért, mert még csak a lábujjaimat is félek beletenni. De ő nem tette. Sokkal inkább segített.

Nem tettem egyből bele a lábamat. Megtorpantam. Pedri a szabad kezét a derekamra helyezte. A mozdulatától összerezzent az egész testem, és a pulzusom csak még magasabb lehetett. Mást nem is akartam, csak hogy egésznap érezhessem, ahogy kezét a derekamon pihenteti, miközben fogja az én kezemet.

Rászorítottam ujjaira, amiért kissé felszisszent, viszont egyből el is engedtem, mikor a hullámzó tenger vize megnyaldosta csupasz lábamat.

Hihetetlen, hogy ennyire féltem ettől még 20 éves nő létemre is.

– Köszönöm! – lágy hangom mint egy penge, úgy hasította át a pillanat hevét.

– Ne viccelj! Nem kell semmit sem megköszönnöd! Büszke vagyok rád!

Három szó, és mégis annyira jól esett, hogy szívem mintha lángba borult volna. Soha senki nem mondta még nekem, hogy büszke lenne rám. Bársonyos hangja miatt a gyomrom megmozdult, és szívverésem is lelassúlt.

– Te...te büszke vagy rám?

– Hogyne lennék! El nem tudom mondani, hogy mennyire az vagyok rád! – felém lépett, és ahelyett, hogy hátráltam volna, inkább egy helyben álltam.

– Már elengedheted a kezemet.

– És ha nem akarom? – kérdésére elmosolyodtam, és az egész arcom kipirult.

– De meg kell tenned. Mi...

Szavaimat belém fojtotta, mikor újra egy lépést tett felém, és már annyira közel volt hozzám, hogy orra hegye csiklandozta az enyémet.

Ujjait gyöngén arcomra simította, mely mozdulatra kirázott a hideg és éreztem, ahogy ereim között majd' felforr a vér. Szaporábban kellett vennem a levegőt.
Ajkaink egyre csak közeledtek egymáshoz, mígnem már egymásra nem illeszkedtek. Az én ajkaim megremegtek, és talán a vágytól, hogy többet akarok.

– Pedri... – suttogtam, mire kissé teste összerezzent. – Pedri, nekünk nincs... – állkapcsomat szorította, mire lehunytam a szememet, és bár nem szerettem volna, viszont folytattam: – Nem kéne ezt csinálnunk.

Tarkómra csúsztatta kezét, s homlokomra döntötte az ő homlokát.

– Nagyon sajnálom. – suttogta.

– Nem kell. Köszönök mindent.

Kezemet lassan végig simítottam mellkasán, aztán visszasétáltam, hogy felvegyem a cipőmet.

Nem pont így terveztem ezt a napot...

Pedri és én?