Azt mondják, a halál az élet rendje. A velejárója, a vége. Megszületünk, élünk, nevetünk, sírunk, szeretünk. És meghalunk. Halál. Oly rövid, és egyszerű szó. Mégis a hallatára összeszorul a torkod, mert tudod, téged sem kerül el. Ott lebeg mindenki felett, várva, mikor csaphat le, és ragadhat el.
Gyermekkoromban láttam először. Hallottam a hangját. A sikolyokat, a félelmet, amit maga után húz, ahogy a kalózok keze által áthaladt a falumon. Ahogy az ágy alatt, apró öklöm a számba tömtem, hogy ne adjak ki véletlenül sem hangot. Hogy engem ne találjon meg. Ne vigyen magával.
Bár néha azt gondoltam később, hogy talán jobb lett volna, ha aznap nem rejtőzöm el előle. Akkor nem kellett volna halott családom köréből kimenekíteni a kevés megmaradt túlélőnek.
Mindig azt gondoltam, a tengerészek olyanok mint az őrangyalok. Vigyáznak ránk. Akkor aznap mégsem tették. Visszahúzódtak biztonságos otthonukba, és elfordították a fejüket.
Nekik és a kalózoknak köszönhetően ismerem a fájdalmat. A fájdalmat, amitől megfullad a lelked. De aznap, mikor karjaimban tartottam azt az embert, akit mindennél jobban szerettem, és néztem, ahogy a halál végleg elveszi tőlem, lassan, hogy mélyebbre tolja a szívemben a fájdalom tőrét, ráébredtem, milyen, mikor a szíved is magával viszi.
Azt mondják, az ember nincs tisztában azzal, mije is van igazán, amíg el nem veszíti. Csakhogy ez nem igaz. Néha tudod, mit van, mit veszítesz el, és milyen nehéz elveszíteni, amikor eljön az idő.
Körbeölel a veszteség. Szorosabban tartom a testét, nem akarom elengedni. Olyan törékenynek tűnik most, az én vékony karjaim közt is. És furcsa mód, eszembe jutottak a szavai. Amikor utoljára láttam őt. Amikor elváltak az útjaink.
"Az emberek olyanok Nys, mint a kacsázó kövek. Előbb utóbb el fognak süllyedni."
Most viszont azt gondoltam, ha minden követ a vízbe hajítunk, mi marad? Egyre kisebb lesz a sziget.
Közelebb húzom magamhoz. Képtelen vagyok elengedni. A körülöttem zajló csata hangai oly hangosak, a dühörgés, kiabálás és sikolyok csak tompán érződnek. Mintha tompa sípolást hallanék csak. Sikítani akarok. Kiáltani, üvölteni. Szám kinyílik, de néma sikoly szakad elő belőle. Nincs ki kiáltson már. Hiszen a szívemet és a lelkemet is a halálba vitte magával.
Hol rontottuk el? Mi siklott félre hogy ide jutottunk? Bár vissza mehetnénk. Vissza oda, amikor először megláttam őt.
Portgas D. Ace-t
Folytatás következik....
YOU ARE READING
REDEMPTION - megváltás
FanfictionKalózok. Tengerészek. Kalandorok. Átlag emberek. Mindenki hallott már a néhai kalózkirály elrejtett kincséről, a One Piece-ről. De vajon megéri ezt a sok fájdalmat, amit ennek egyszerű léte hozott a világra? A nagy Kalózkort. Nyssa sokszor elgondolk...
