A Pokol Ébredése

Ötödik

"Bocsássatok meg, hogy nektek is megbocsássanak"

Lukács 6:37

A tornaterem padlóján álltam, ahol minden egyes másodperc egyre  fojtogatóbbá vált.

A srác akit fejbe találtam a labdával véres farkasszemet nézett velem. Ahogy ott álltunk egymással szemben, egy hirtelen felismerés futott végig rajtam. Ez a fiú... ő volt az egyik abból a csapatból, akik  bejáratnál figyeltek engem. Kísértetiesen hasonlított valakire az arcvonásai alapján, de egyszerűen nem jutott eszembe, hogy kire.

Volt valami benne, ami egyszerre volt lenyűgöző és ijesztő.

Magas volt, jóval magasabb nálam, és a testalkata szinte túl tökéletes volt ahhoz, hogy emberi legyen. Izmai jól kirajzolódtak a feszes fehér póló alatt, amit viselt, mintha minden egyes mozdulata precízen meg lett volna tervezve. Az arca kísértetiesen szép volt, olyan vonásokkal, amelyek mintha egy régi márványszoborról keltek volna életre. Sápadt bőre még inkább kiemelte a fekete haját, ami éjfekete vízesésként omlott a homlokába, és olyan kontrasztot alkotott, hogy szinte félelmetes volt. Az arccsontja éles, az állkapcsa markáns, mintha egy penge vágta volna őket ilyen tökéletesre.

De a legijesztőbbek a szemei voltak. A szemei... szürkék voltak a kék halvány árnyalataival, mélyek és áthatók. Amikor rám nézett, úgy éreztem, mintha átlátna rajtam, mintha egyenesen a lelkembe bámulna. Azok a szemek nem csillogtak, nem volt bennük semmi emberi melegség, inkább valami hideg és megfoghatatlan erőt sugároztak. Mintha azok a szemek már sokkal többet láttak volna, mint amit egy ember valaha is képes lenne felfogni.

Az ajkai keskenyek voltak, és gúnyos mosolyra húzódtak, miközben figyelt. Ez a mosoly hideg és könyörtelen volt, mintha csak szórakoztatná a helyzet, mintha élvezné a zavaromat. A bőrén mintha árnyékok játszottak volna, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha valami mozgott volna mögötte, valami, amit nem láttam tisztán, de az ösztöneim azt súgták, hogy nem akarom megtudni, mi az. Összességében úgy nézett ki, mint egy ősi, hatalmas lény, aki ideiglenesen felvette egy emberi test formáját.

Minden porcikája, minden egyes részlete valami túlvilági, baljós dolgot sugallt.

És én, ahogy ott álltam, csak egyre inkább azt éreztem, hogy nem tudok elmenekülni előle, mintha a tekintete megbénított volna, és most már nem volt menekvés. A tornaterem csendjében minden lélegzetvételemet hallani lehetett, a csend pedig egyre nyomasztóbbá vált.

A többiek mozdulatlanul figyeltek, mintha az idő is megdermedt volna körülöttünk.

A srác gúnyosan elmosolyodott, majd szavai mint egy éles kés hasítottak a levegőbe.

– Mi van, talán néma vagy? – A kérdése körülöttem kavarogott, de képtelen voltam válaszolni.

Az izmaim megfeszültek, a levegő egyre nehezebb lett, a mellkasom szorítani kezdett.

A szívem őrült tempóban vert, mintha ki akarna törni a bordáim közül. Az izzadságcseppek apró patakokban kezdtek lefolyni a homlokomról, a látásom pedig lassan elhomályosult. Valaki beszélt hozzám, de a hangok távolinak tűntek, mintha egy vastag fal mögül hallanám őket. A testem remegni kezdett, és éreztem, hogy a térdeim felmondják a szolgálatot. Nem bírtam tovább tartani magam, és a következő pillanatban minden elsötétült.

A padlón feküdtem, a fájdalom tompa lüktetése töltötte be a testem, de valami más is volt ott. Egy sötét, baljós jelenlét, amitől a hideg futott végig a hátamon.