A Pokol Ébredése

Második

„Mert ő parancsolt angyalainak felőled, hogy minden utadban megőrizzenek téged.”

Zsoltárok 91:11

Mintha egy álom mélyéből próbálnék a felszínre törni.

Homályos képek és foszlányok kavarognak a fejemben, és minden mozdulat fájdalommal jár. Az első dolog, amit érzékeltem, az volt, hogy valami nagyon hideg nyomódik a csuklómhoz. A bőrömön éreztem a fém érintését, és furcsán idegennek tűnt. A fejem zúgott, mintha egy harang kongana benne. Próbáltam kinyitni a szemem, de a szemhéjam nehéz volt, mintha ólommal lenne bevonva. A következő dolog, ami felkúszott az érzékelésembe, a szagok voltak. A tipikus kórházi illatok keveréke töltötte be a levegőt: fertőtlenítőszerek, gyógyszerek és az a jellegzetes, steril illat, ami minden kórházra jellemző. Az orromba szivárgott, és tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.

Lassan, nagy erőfeszítéssel próbáltam kinyitni a szemem. Az első fények vakítottak, és az éles kontraszt szinte fájdalmat okozott. Pislogtam néhányszor, hogy hozzászokjak a világossághoz. A látásom homályos volt, de lassan tisztulni kezdett. Fehér falakat láttam, és az ágyam mellett álló orvosi eszközöket. A gépek halk zúgása és a monitorok monoton csipogása töltötte be a csendet. Ahogy a szemem végre hozzászokott a fényviszonyokhoz, körülnéztem. Az első ember, akit megláttam, Alice volt. Anyám testvére, a nagynénjém. Az arca aggodalmas volt, de megkönnyebbült mosoly jelent meg rajta, amikor észrevette, hogy ébren vagyok. Ugyanakkor a szemei vörösek voltak, mint aki az egész éjszakát végig sírta.

– Natalie, hála az égnek, hogy magadhoz tértél – mondta halkan, és megszorította a kezem.

Próbáltam válaszolni, de a torkom kiszáradt, és csak rekedt nyöszörgés jött ki a számon.

Az ajkam repedezett volt, és minden szó kimondása fájdalmat okozott. Alice azonnal észrevette a küzdelmemet, és egy pohár vízért nyúlt. Segített felemelni a fejem, hogy ihassak egy kortyot. A víz hűvös volt és megnyugtató, ahogy lecsorgott a torkomon.

– Hol vagyok? – kérdeztem halkan, miután sikerült lenyelni a vizet.

– A kórházban vagy, kicsim. Az orvosok mindent megtettek, hogy megmentsenek – válaszolta, a hangja meleg és nyugtató volt.

Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt.

Képek és hangok kavarogtak a fejemben, de semmi sem volt tiszta. Csak egyetlen dolog maradt meg élesen: a vörös szemek, amik álmomban és most is üldöztek. Egy furcsa érzés kerített hatalmába, mintha valami sötét árnyék húzódna a tudatom peremén, és bárhogyan is próbáltam elhessegetni, nem tűnt el.

– Hogyan kerültem ide? – kérdezem, miközben próbálom összerakni a darabkákat a fejemben.

Az emlékeim ködösek, mintha egy vastag fátyol mögé rejtőztek volna. Alice szemei könnybe lábadnak.

– Balesetetek volt, Natalie. Egy kamion belétek rohant. Az édesanyád és te... – A szavai hallatán az agyamban képek villannak fel: a kocsiban ülünk, nevetünk, énekeljük a kedvenc dalunkat.

A kamion fényei, a sikítás, az ütközés... de minden más homályos.

– Nem emlékszem... semmire sem emlékszem – suttogom alig hallhatóan, de volt még valami más is. Valami, ami mélyebben belém gyökerezett, mint a fizikai sebek.