A Pokol Ébredése

Negyedik

,,Mint csepp a tengerben, vagy mint egy homokszem, csak annyit érnek az évek az örökléthez mérten"

Biblia

Elma, Washington

Az éjszaka megint nyugtalanul telt. Alig tudtam lehunyni a szemem, és ha mégis sikerült, csak nyomasztó álmok vártak rám, melyek fojtogattak és reszketve ébresztettek fel.

Az ablakon túlról az eső monoton kopogása keveredett a szél vészjósló zúgásával, ami csak még nyugtalanabbá tett.  Mintha ez a nap is csak egy újabb próbája lenne a tűrőképességemnek. Az álmatlanság úgy kapaszkodott belém, mint egy ragadós háló, amely nem engedett szabadulni. Ahogy a reggeli fény lassan bekúszott az ablakomon, egyre nyomasztóbbá vált a gondolat, hogy ma iskolába kell mennem. Nem mintha bármilyen kedvem lett volna hozzá. De tudtam, hogy meg kell próbálnom. Ha már másért nem, hát saját magam miatt. Fáradtan, kimerülten néztem magam a tükörben.

Mennyire szerettem volna, ha az az arc, amely visszanézett rám, más lenne. Hogy a zöld szemeim ismét fényesen ragyogjanak, ne pedig ilyen fakón, élet nélkül. De a sápadtság és a fáradtság még mindig ott lappangott minden vonásomon. Az arcom sarkában megbúvó heg is emlékeztetett arra a pillanatra, amikor minden darabjaira hullott körülöttem. A hollófekete hajam könnyedén eltakarhatta volna ezt a hibát, de én mégis éreztem, hogy ott van, egy örökkévaló jelként. Bármit tettem nem tudtam megszabadulni tőle, és mintha magával rántott volna minden emléket, amit legszívesebben örökre eltemettem volna.

Ahogy végignéztem magamon, úgy éreztem, mintha egy másik világban lennék.

A testem, amit egykor ismertem, most idegen volt számomra. Felhúztam egy egyszerű szürke farmert és egy fehér pólót, majd a kék kockás inget is magamra vettem. Úgy éreztem, ezzel legalább némi színt vihetek a napomba, még ha csak ennyit is. A fekete Converse cipőimmel kiegészítve egyszerűen, de kényelmesen öltöztem fel. Nem akartam túlzottan feltűnni az első napomon. Valahogy próbáltam egyensúlyt találni a múltam és a jelenem között, még ha ez a próbálkozás most hiábavalónak is tűnt. Mély levegőt vettem, próbáltam összeszedni a gondolataimat, de minden egyes pillanat csak még nehezebbé tette, hogy szembenézzek azzal, ami előttem állt.

A vállamra kapom az egyszerű fekete iskola táskám végül, miután erőt vettem magamon, elhagytam a szobát. Ahogy leértem a lépcsőn, a konyha felől Alice és Samantha halk beszélgetése szűrődött ki.

Alice és Samantha felpattantak, mintha csak rám vártak volna.

– Jó reggelt! – köszöntött Alice mosolyogva, de láttam a szemeiben a fáradtságot. – Készítek neked valamit reggelire.

– Nem, köszönöm – feleltem gyorsan, mielőtt még tényleg nekiállhatott volna.

Az étel gondolatára is összerándult a gyomrom.

Még mindig idegennek éreztem ezt a helyet, és az utolsó dolog, amire vágytam, az az volt, hogy reggelizni próbáljak itt. Alice pillanatra tétovázott, majd bólintott.

– Rendben, de legalább csomagolok neked valamit – Máris elkezdte készíteni a mogyoróvajas-lekváros szendvicsemet, mintha csak a rutinja irányította volna.

Én közben helyet foglaltam az asztalnál, próbálva nem gondolni arra, hogy pár perc múlva egy idegen iskolában találom magam, tele ismeretlen arcokkal.